Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)
4. szám - Pálfai Imre: A vízháztartás helyzete és a vízgazdálkodás fejlesztési lehetőségei a Duna–Tisza közi Homokhátságon
^ÁLFA^L^Ajózházlartá 253 általában nem túl nagyok (rendszerint 1-2 hektáros öntözésekről van szó), a helyi felszín alatti vízkészletből a gazdak csőkutak fúrásával ki tudják elégíteni, mégpedig igen olcsón. A Homokhátságon több tízezerre (egyes becslések szerint közel százezerre) tehető az ilyen, általában 20-50 m mélységű kutak száma. Az éves vízkitermelés a vízjogi engedély nélküli kutak sokasága miatt nehezen becsülhető, hozzávetőleg 10-20 millió m' lehet. Ez a felszín alatti vízháztartást negatívan érinti, de még elviselhető, jelentősebb fokozása azonban az ivóvízkincs védelme érdekében nem engedhető meg, de ilyen kismélységű kutakkal gyakorlatilag nem is volna gazdaságosan kivitelezhető. Nagyobb farmok, korszerű nagyüzemek öntözéses gazdálkodása számára a jó minőségű felszíni vízkészletre alapozott öntözőrendszer ajánlható E rendszerek biztonságos üzemeltetése külső vízforrás igénybevétele nélkül nem oldható meg. Vízpótlásra tehát - ha a térség mezőgazdasága komolyan fejlődni akar - szükség van, de nem annyi vízre, mint korábban feltételeztük. Az ATIVÍZlG-nél 1992-ben készült távlati vízellátási koncepció a Duna-Tisza közi hátságon több tízezer hektár öntözéssel és különféle egyéb vízigényekkel (természetvédelmi, jóléti, ipari vízigények, stb.) számolt, és összességében mintegy 20 m'/s vízpótlási igényt határozott meg. A TÉRTERV által 1995-ben készített megvalósíthatósági tanulmány, mely a talajvíz pótlását is tervbe vette, még nagyobb mértékű vízpótlást tervezett. Most azt mondhatjuk, hogy belátható időn belül talán elég lenen a korábban tervezett vízhozamnak kb. egytizede, tehát 2-3 m 3/s is. Ennyi vízhozamnak a hátságra juttatása - kiegészülve a tárgyalt helyi vízforrásokkal - megteremthetné a lehetőséget az öntözés számottevő (ezer hektár nagyságrendű), elsősorban a zöldség- és gyümölcstermesztésnél indokolt fejlesztéséhez, a természetvédelmi szempontból fontos vizes élőhelyek fenntartásához, a jóléti vízigények (üdülés, sport, horgászat), végül kisebb ipan és egyéb (pl. erdőtüzek oltásánál fölmerülő) vízigények kielégítéséhez. Nem utolsó szempont, hogy a megfelelően kialakított vízpótló rendszer hozzájárulhatna a helyi vizek visszatartására szolgáló tározók jobb kihasználásához és biztonságos üzemeltetéséhez is. Ilyenformán egy kombinált vízellátás valósulna meg, amely a helyi vizek maximális visszatartására, kevés felszín alatti víz kitermelésére, s nem túl sok külső forrásból származó víz felhasználására alapozódna. Ez így nem kerülne túl sokba, a költségek - a közvetlen és a közvetett hasznon keresztül - remélhetőleg megtérülnének. Ami a vízpótló rendszer műszaki kialakítását illeti, több változat is szóba jöhet. A már említett 1992-es koncepció B-változatának lényege, hogy a Homokhátság nagy részét egy északnyugatról délkeleti irányba átlósan húzódó főcsatornával lehetne ellátni, illetve egy ilyen főcsatorna képezné a rendszer gerincét. A főcsatorna első 22 km-es szakasza Dunaharaszti és Dabas között megvan (az 1940-es évek végén épült fél szelvénnyel), a folytatás a hátságot a lehetséges legalacsonyabb szinten, a 110 m tengerszint feletti magasság körüli nyeregben keresztezné. Ehhez mindössze 12-15 méteres szintkülönbség legyőzésére lenne szükség, ami egy-két esésnövelő szivattyúteleppel megoldható. A hátság magasabban fekvő részei a főcsatornából kiágazó mellékcsatornákkal, helyenként nyomócsővezetékkel, szivattyús úton lennének elláthatók vízzel. Ezt az elvi sémát azzal a különbséggel javasolnánk tovább-tervezésre elfogadni, hogy a rendszert a korábbiakhoz képest jóval kisebb vízszállító-képességre (az említett 2-3 mVs-ra, plusz a vízveszteségre) kellene méretezni, de úgy, hogy adott esetben a bővítésnek ne legyen leküzdhetetlen akadálya. A megvalósítás tekintetében nagy könnyebbség hogy a Hátsági főcsatorna első 80 km-es szakasza, mely a Tiszába torkolló Dongéng nyúlna le, jelentős részben meglévő belvízcsatornák nyomvonalán haladhatna, ahol csak viszonylag kisebb volumenű átalakítási-bővítési munkák merülnének fel, s csupán egy 30 kmes nyomvonalszakaszon kellene új csatornát építeni. A Dongér elérésével, bár nem ez az elsődleges cél, megvalósulna a Duna és a Tisza hazánkon belüli összeköttetése. A nyílt csatornás megoldás nagy előnye a tisztán nyomócső vezetékes megoldással (A-változat) szemben, hogy jóval kisebb energiafelhasználással jár, ugyanakkor, ha tájba illeszkedve, természetszerűen alakítják ki, jelentősen növeli a táj értékét és vonzerejét. Hátrányául szokták felhozni a szivárgási veszteséget, ami kétségtelenül fönnáll, azonban az elszivárgó víz valójában nem veszteség, mert a felszín alatti vízkészletet pótolja, s így valamelyest javítja a Homokhátság általános vízháztartási helyzetét. A Duna-Tisza közi Homokhátság sanyarú vízháztartási helyzetének javítására szolgáló, a fentiekben négy fö csoportba sorolt teendők egymással szorosan összefüggnek, ezért - a földhasználati és területfejlesztési elképzelésekbe ágyazva - nagyon összehangolt előkészítést és tervezést igényelnek. A négy fö feladata végrehajtásának célszerű időbeli ütemezése lényegében megfelel a tárgyalás sorrendjének. Mire a vízpótló rendszer létrehozására kerülne sor, remélhetőleg meg fog erősödni a mezőgazdaság, jelentősen emelkedni fog a gazdálkodás színvonala, s így nem lesz gond az öntözés költségeinek elviselése, illetve az öntözés is hozzá fog járulni a megerősödéshez, a gazdálkodás színvonalának emeléséhez. Zárógondolatként - dr. Csatári Bálintnak, az Alföldkutató Intézet igazgatójának minapi bíztatására - javasolni szeretném, hogy indittassék a Duna-Tisza közi Homokhátság kritikus helyzetének javítását célzó, több tudományterületre kiterjedő, átfogó kutatási program, amely többek között magába foglalná alkalmasan kiválasztott mintaterületek berendezését és több éven keresztüli megfigyelését (divatos szóval monitorizálását) is. Ezek nyomán remélni lehetne, hogy egy évek múlva sorra kerülő hasonló tanácskozáson a mainál több ismerettel és konkrétabb javaslattal állhassunk elő. A kézirat beérkezett: 2003. április 3. PÁLI'AI IMRE dr., okleveles mérnök, az Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság ny. osztályvezetője, a Magyar Hidrológiai Társaság Mezőgazdasági Vízgazdálkodási Szakosztályának több választási időszakon át elnöke Possibilities of the water management development in Hungary between the Rivers Danube and Tisza Pálfai, I.
