Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

4. szám - Orlóci István: A Tiszát a Dunával összekötő csatorna: a Duna-Tisza csatorna

246 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2003. 83. ÉVF. 4. SZ. ja a szállítási költség és idő csökkentése, illetve békétlen i­dőben a hajózás biztonsága Ezzel az indí-tékkal kezdődött meg a XVÜL század elején a Duna-Tisza-közi - Pest és Szolnok térségét összekötő - Csatorna tervezése. Amíg ez­zel a csatornával hangsúlyozottan a tiszántúli áruforgalmat (só, fa, gabona) kívánták fejleszteni, addig a bácskai Ferenc­csatorna elsősorban helyi érdekek (mocsár-lecsapolás, ön­tözés, helyi szállítás, stb.) szolgálatára épült meg 1793­1802. közt. A bácskai beruházás hatékonyságát érzékelteti, hogy a korabeli 4 millió Ft-os építési költséggel a beruházók 25 év alatt (akkor járt le a hajózási koncesszió) 20 millió Ft tiszta jövedelemre tettek szert. A csatorna teljes hasznát il­letően állítható, hogy a Bácska ezeknek a vízrendezéseknek a révén - egyébként kedvező mezőgazdasági adottságait ki­használva - vált az ország leggazdagabb vidékévé. A Duna-Tisza Csatorna közvetlen körzetének érdekei és a hajózás mellett más célok Beszédes József 1839. évi tervé­ben jelentek meg. Olyan műszaki megoldást vázolt fel, ami alkalmas a Duna-Tisza-közi mocsarak lecsapolására (olya­nokéra is, amelyek maradékának fenntartása érdekében tá­mogatják ma a természetvédők a táj vízpótlását), és vízerő­hasznosításra is. A Csatorna helyi és regionális érdekköre il­letőleg célrendszere a századfordulóra fejlődik teljessé. A komplex megoldás vezető képviselője, Bogdánfy Ödön o­lyan csatornáért érvel, ami a hajózáson, a belvíz elvezetésen és a vízerő-hasznosításon kívül lehetővé teszi az öntözés fej­lesztését, valamint a Tisza vízpótlását is. Ez időtől válik ket­té a tervezők és érdekeltek tábora, a többcélú, és az egycélú megoldást támogatók - esetenként igen merevvé váló - cso­portjaira. A viták, általában nem a célokról, hanem a műsza­ki részletekről zajlottak, és a csatorna megvalósítását a kor­mányzat többnyire nem az ellenzők érvei, hanem a támoga­tók bizonytalankodása miatt odázta el. A sikertelenséget kö­vetően az újabb kezdeményezésekben nem az indítékok erő­södtek, hanem újabb műszaki megoldások születtek A Csatorna tervezésének minden korszakban fellelhető i­gen rossz, káros vonása az érdekeltek kompromisszum­készségének hiánya, a kölcsönösen előnyös cél elérésére va­ló törekvés helyett a részérdekek vagy a részletekre vonatko­zó vélekedések merev érvényesítése. A Csatorna tervezésé­nek története szőrszálhasogató viták és személyes sérelmek története is. E tekintetben a vízgazdálkodási létesítményt ter­vezők kockázata ma nagyobb, mint a múltban. Az új, hang­zatos ellenérvvel, a természetrombolás vádjával nemcsak é­pítést, de esetenként tervezést is meg lehet akadályozni. íratlan megállapodásként a mai napig azt a nyíltfelszínű csatornát nevezik Duna-Tisza Csatornának, amelyik kielégíti a hajózás feltételeit. Ez az értelmezés természetesen nem ki­záró, a tervváltozatok kidolgozásánál mindazokat a célokat törekedtek kielégíteni, amelyek összeegyeztethetők a hajózás követelményeivel, és alkalmasaknak tűntek a megvalósítás indokoltságának erősítésére. A vízhiánytól aggódó korszak­ban ezért készült sok millió m 3 víz tározására szolgáló - tó­méretű - csatorna-terv, és esetleg a közeljövőben elkészül a „természetbarát" csatorna terve is. Egy nagy csatorna társadalmi-gazdasági szerepe lényegé­ben hasonló a természetes folyókához, és hasznosságuk, il­letve veszélyességük szorosan kötődik a gazdálkodás rend­szeréhez Lényeges különbség a természetes vízfolyások (fo­lyók) és a nagy csatornák között a tulajdonságok időbeli vi­selkedésében van. Míg az első esetben azok a természeti tör­vények szerint véletlenszerűen változnak, a csatornák visel­kedése mesterségesen szabályozott. Minden vegyes vízrend­szerben - ahol természetes és mesterséges vízfolyások e­gyüttes hasznosítása történik - ez a különbség a rendszer ha­tékonyságát nagy mértékben rontó feltétel. A Duna-Tisza Csatorna hasznosságát csak a két folyó azonos célú haszno­síthatóságának függvényeként lehet értékelni. Európában és máshol is ezt a korlátot a természetes folyók csatomázásával (duzzasztóművekkel) szüntették meg. Ennek a felismerésnek a hatására a '70-es évektől a Du­na-Tisza Csatorna tervezését szorosan összekapcsolták a Csongrádi Vízlépcső (és Öntözőrendszer) tervezésével, és a megvalósítási programban ez utóbbit helyezték előre. Bár a sorrend indokolt volt, a Duna-Tisza Csatorna sorsát tekintve kedveződen következménnyel járt A Csongrádi Vízlépcső beruházásának leállítását követően ugyanis a Duna-Tisza Csatorna tervezése is - csendben - megszűnt. Túlzott felté­telezés (bár megjelent ilyen nyilatkozat), hogy ezeknek a döntéseknek következményeként torpant meg a tiszai hajó­zás fejlesztése is. A Duna-Tisza Csatorna ügyének az egyik alapvető tanul­sága az, hogy megvalósításának feltételeit és indokait a ha­tásterület egészére, valamint az érintett ágazatokra kiteij edö­en kell megállapítani. A tervek megvitatásakor gyakorta ki­derült, hogy a víziút megszakad, mielőtt a hajók eljuthatná­nak a főbb áruforgalmú csomópontokhoz, avagy a Duna-víz nem vezethető el a hasznosítási térségbe. Leszűrhető az a tapasztalat is, hogy a csatornák „értékei" és kárai időbeli (korszakos) változók A hasznosulás és a ha­tásmechanizmus többnyire lassú folyamat. A megvalósítás halasztgatásával ezért lehetett elvetni a korábban kidolgozott változatot Más csatornák jelenkori tapasztalatai is igazolják, hogy a hatásmechanizmus gyorsítása, jelesül a létrehozott „kapacitások" hasznosításának elősegítése nagy mértékben növeli a beruházás hatékonyságát. Ebből következik, hogy a csatornát már a tervezés időszakában be kell helyezni funk­cióinak megfelelő ágazati rendszerekbe. Meg kell vizsgálni, hogy a csatorna egyes szolgáltatásai (víziút, vízszolgáltatás, üdülési-sportolási lehetőség stb.) milyen arányossággal „há­zasíthatók" a meglevőkkel, s melyeket helyettesíthetnek elő­nyösebb voltuk miatt. E vizsgálatok alapján meg kell hatá­rozni a „beillesztésre" vonatkozó intézkedéseket, amelyeket a csatorna megvalósítására vonatkozó döntés részének kell tekinteni. Az eddigi történetben alig ismerhető fel ilyen irá­nyú törekvés: a csatornát általában beruházási érveléssel, nem hasznosítói szervezőmunkával kívánták „eladni". Korunkban a vizek (folyók, tavak, csatornák stb.) társa­dalmi szerepének megítélésében jelentős változás történik Míg korábban elsősorban az anyagi szükségletek kielégítésé­re alkalmas tulajdonságokat tekintették értékhordozónak, ad­dig napjainkban egyre jobban felértékelődik a vizek közve­tett, a természeti környezetben betöltött (ökológiai) szerepe. A Duna-Tisza köze táji feltételeit és életminőségi adottságait tekintve megállapítható, hogy egy nagy mesterséges vízfo­lyás a megjelölt területen érdemlegesen növelné a biodiver­zitást, fokozná az életképességet, és jelentős lehetőséget kí­nálna az ott élők életkörülményeinek javítására A csatorna ügyének felélesztésekor az első és legfonto­sabb feladat a cél - az alapvető indíték - megfogalmazása Ehhez igazodik a műszaki tervezés, és ez jelöli ki a közgaz­dasági szervezőmunka feladatait. A Duna-Tisza Csatorna megvalósítását indokolt olyan környezetfejlesztési beruhá­zásnak tekinteni, amely - az Alföld távolabbi területeire is kiható gazdaság-fejlesztő hatása mellett - anyagi szolgáltatá­saival többletforrásokat is teremt. Már Vedres István, majd Beszédes József és Bogdánfy Ödön is megfogalmazta, hogy az ország száraz területeire

Next

/
Oldalképek
Tartalom