Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)
4. szám - Dobos Imre: A mélységi vizek hasznosítása
220 A mélységi vizek hasznosítása Dobos Irma Bevezetés A mélységi víz kutatása és hasznosítása a különleges fizikai tulajdonságokkal rendelkező forrásokon végzett megfigyelésekkel és számbavétellel kezdődött, majd a kémiai elemzések alkalmazásával a források csoportosításában, gyógyászati felhasználásában teljesedett ki. A fejlett római vízkultúra megszakadása után elődeink kapcsolatát a vízzel először Bíborbanszületett Konstantin (905-959) bizánci császár levele bizonyítja, amelyben ú.n. "bőrmedencés magyar fürdőt" rendelt udvarába. A mélységi víz természetes előfordulása A honfoglalás után a meleg források tudatos, főként gyógyászati hasznosításáról több írásos anyag maradt fenn. A krónika szerint a keresztes hadjáratban résztvevő Bouillon Gottfried («1058-1100) lotharingiai herceg a budai fürdők közül Felhévízen, a Császár fürdő környékén gyógyíttatta magát. Itt 1178-ban kolostort és kórházat alapítottak a Szent János (máltai) lovagok, a Gellért filrdő helyén pedig Árpádházi Szent Erzsébet (1207-1231) fürdős "leprosoriuma"-ban fürdette a bélpoklos (leprás) betegeket. A ftirdök építése az Anjouk és Zsigmond uralkodása alatt indult meg erőteljesen, s a szép fürdők dicséretét Bertrandon de la Brocquiére, Jó Fülöp burgundi herceg udvari emberének 1432. évi budai útjáról szóló tudósításában olvashatjuk. A források török hódoltság előtti hasznosításáról Oláh Miklós (1493 -1568) esztergomi érsek Hungária c. művében találunk kevés utalást. A budai hévizekről azt űja, hogy "a testi betegségben, különösen a keléses és gennyes fertőzésben szenvedők számára nagyon jók", a felhévízi hőforrások különösképpen "csodamód gyógyító erejűek". Az esztergomi vár lábánál "a hőforrások olyan erővel törnek fel, hogy malmot hajtanak" (Vida, 1979). Az első olyan összefoglalás, amely ma is sok értékes felhasználható adatot tartalmaz, Wernher György (7-1567) epeijesi és sárosi várkapitány 1549-ben megjelent munkája. Ebben Erdély kivételével ismerteti Buda, Esztergom és a Felvidék nevezetesebb meleg és hideg vizű forrását, kiemelve a fürdőzés és az ivókúrás hasznosítását. A török hódoltság alatt számos gyógyfürdő épült azokra a hévízforrásokra, amelyek karszthegységeink peremén fakadtak, így Budán, Esztergomban, Egerben, s közülük a legtöbb még ma is működik (Dobos, 1979). Jelentős változást az ásványvizek megismerésében a vegyelemzések megindulása jelentette. Stocker Lőrinc budai fizikus 1721-ben kiadott összefoglaló műve a budai források összetételével, a fürdők használati módjával foglalkozik. Mária Terézia felismerte az ásványvizek gazdasági jelentőségét, és 1762-ben elrendeli a monarchia egész területén a források számbavételét, vegyelemzését és azok mielőbbi értékesítését is tervezte. Ennek előfutára Kitaibel Pál (1757-1817), aki munkája során 150 ásványvizet elemzett, később Heinrich Johann Crantz bécsi orvos és kémia professzor 1777-ben megjelent kötete foglalta össze a monarchia ásványvizeit. Erdély ásványvizeit Kibédi Mátyus István (1725-1802) írta le, s azokat a gyógyítás mellett egyenesen a prevenció eszközének tekinti. Ő ismertette a báznai forrást is, amelyből a híres bróm- és jódtartalmú sót nyerték. A dombháti és a radnai borvíz palackokban, hordókban történt szállításáról Nyúlás Ferenc (1758-1808) is megemlékezik. A hazai ásványvizek palackozására, forgalmazására, raktározására és védelmére hozott 13. József és utódja I. Ferenc intézkedései jelentősen korlátozták a külföldi vizek behozatalát. A központi intézkedések elősegítették a fürdőhelyek kiépülését és forgalmuk fellendülését. Kiemelkedő volt ekkor Balatonfüred, amely 1785-től állandó kinevezett fürdőorvossal rendelkezett. A helyi ivókúrázásra a művészi kivitelű kúrapoharak utalnak. Az ásványvíz palackozása itt is megindult, s Török József (1813-1894) szerint borral keverve is "kellemes fényűzési italul szolgál". Ez az első adat arról, hogy az ásványvizet nemcsak mint gyógyvizet, hanem üdítő italként is fogyasztják {Török, 1859). Wachtel Dávid központi utasításra megvizsgálta a gyógyforrások kihasználtságát, amelyről 1859-ben kiadott művében igen kedvezőtlen színben tüntette fel az ország fílrdőinek állapotát (Vida, 1979). A tudományos mélységi vízfeltárás és hasznosítása Új korszakot nyitott a hazai felszín alatti mélységi víz feltárásában és hasznosításában a mélyfúrási technika. Alkalmazásának kezdeti időszakában fó feladata többnyire meglévő források vízhozam-növelése vagy azok helyének állandósítása volt. Az országban az első ilyen célú fürás 1825-ben Pápa mellett Ugod községben, az Eszterházyuradalom területén készült. A feltárás a szénsavat, konyhasót, kevés jódot és olajnyomot tartalmazó három gyógyforrás vízmennyiségének növelésére irányult. A kinyert gyógyvizet a fürdő vízellátása mellett ivókúrára is használták. Ezután a környéken és Budán, majd az Alföldön 1830 és 1850 között több, az ivóvízellátás javítására irányuló artézi kút létesült {Dobos, 1979, 1981). A mélységi víz tudományos feltárását e kezdeményezések után Zsigmondy Vilmos (1821-1888) bányamérnök indította el, amikor 1865-ben kiadta Bányatan c. könyvét, és annak utolsó fejezete az artézi kutak létesítésének szükségességét és módját írta le. Ennek hatására kapta az első megbízást a harkányi források helyének, hőmérsékletének és vízhozamának állandósítására. Az első sikeres hévízkút 37,77 m mélységből 1200 L/min 62,5 °C hőmérsékletű vizet adott, amelyben Than Károly (18341908) addig ismeretlen kénvegyületet, a karbonil-szulfidot (szénoxi-szulfidot) mutatta ki. Működő források helyén létesítette a következő hévíz-, illetve langyos vizű kútját, így a margitszigetit (1867), a lipikit (1870) és a ránkherlányi "szökőkut"-at (1871), majd 1874-ben a buziási források vízhozamát ugyancsak kutakkal növelte. A legnagyobb sikert kifejezetten földtani kutatófúrás révén érte el az 1868-1878 között létesített városligeti 970,48 m-es hévízkúttal. A triász időszaki dolomitból 830 liter 73,8 °C hőmérsékletű, kalcium-magnézium-hidrogén-karbonátos hévizet termeltek ki, s alig készült el a hévízkút, a lakosság máris ivókúrára kezdte használni. Zsigmondy a hévízkúttal a városligeti tó feltöltését, a park öntözését és több fürdő hévízellátását is tervezte {Dobos, 1971). Először az Artézi fürdőbe, majd az 1913ban felépült Széchenyi fürdőbe vezették be a hévizet. A fürdő előtt ivócsarnokot állítottak fel, az 1930-as években pedig új kutat fúrtak. A gyógyfürdő-részleget később strandfürdővel és nappali kórházzal egészítették ki. Jelenleg az első hévízkút néhány közeli intézmény épületének fűtését és meleg vízellátását biztosítja. Zsigmondy Vilmos az Alföld ivóvíz-ellátását kívánta az artézi kutakkal javítani, de ezt a tervét csak unokaöcs-