Hidrológiai Közlöny 1998 (78. évfolyam)
3. szám - Könyvismertetés
179 Könyvismerteté s Solymos Ede: A Velencei-tó halászata. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996. Terjedelme: 8/ A/5 ív, benne 2 térkép, 26 ábra, 30 fénykép, 35 szakirodalom címjegyzéke. Megjelent a MTA támogatásával. Nyomás és kötés: Akadémiai Kft) Hidro-etnográfiai szakirodalmunk újabb, teijedelmében szerény, de téma, szöveg, ábra, fénykép összhangjában, egyediségében gazdag kötettel gyarapodott. Solymos Ede munkáját lapozgatva, majd többször is olvasva tárulkozott fel előttem egy ma már alig-alig található, vízhez kötődő szakma, hagyomány-szokás-életforma aprólékos, igényes, részletekbe menő, fél századdal ezelőtti bemutatása: a Velencei-tó egykori halászata. A Körös-vidéki gyerekkor emlékeivel, s a dunai élet élményeivel automatikusan kerestem és találtam azonosságokat és különbözőségeket. Annál is inkább, mert a víz és a természet melletti elkötelezettségem szilárd talaján néhány évvel ezelőtt magam is némi aggodalommal írtam Gemencről. Vélemény-formálásom jogosságának "igazolásaként" hozzátéve: "... életem innenső 3 évtizedéből összességében kerek 3 évet laktam Gemenc közepén, a Veránka szigeten. Életre szóló élményként élvezhettem a színek pompáját, a természet nyugalmát, a szarvasok bőgését, a mókusok játékát, a gémek és halak viaskodását, a kemény munkát igénylő hagyományos halászat szépségét, izgalmát, a halfőzés-sütés örömét, ízét, a gyöngyvirág, a vaddohány illatát...". Solymos Ede térképekkel, ábrákkal (egyszerű, pontos, olvasható vonalas rajzok) fotókkal "telített" könyve már azért is több, mint érdekes, mert a fotók, ábrák, térképek nem illusztrációk, hanem az országban egyre kevesebb helyen látható, eltűnt, vagy eltűnőben lévő - víz nélkül nem létező - ősi szakma vizuális megjelenítői, rendkívül részletességgel feldolgozott halászati eszközök, módok "hitelesítői". A személyes azonosulással, átéléssel párosuló korabeli precíz anyaggyűjtés és feldolgozás szövegében, képi anyagában olyan értékeket őriz, amely ma már a múlté, és nagy valószínűséggel az is marad. "Dolgozatom egyben rekviem is, hiszen 1974. óta a tó horgászvíz, a halászat megszűnt, a halászok más megélhetést kerestek. Emléküket őrzi e könyv" - íija mai bevezetőjének utolsó mondataként tisztelettel, de némi keserűséggel a szerző. Solymos Ede 1948. márciusa és 1950. júniusa között különböző évszakokban több hetet töltött a Velencei-tónál, néprajzi terepmunkán. A fiatal egyetemista a tárgykörhöz kapcsolódó szakirodalom - történelem, vízrajz, néprajz - részletes ismeretével érkezett a tóhoz. Tanulmányozta, rajzolta, fényképezte a halász-szerszámok készítését, használatát, figyelte a halászok mindennapi életét. A könyv alapanyaga, a feldolgozás hitelessége, részletekbe menő aprólékossága az élő, eredeti forrásból, az adatközlésekből (adatközlők - inteijúalanyok) a személyes átélésből adódik. A szerény, csendes, a halászok munkája, élete iránt őszintén érdeklődő, velük azonosuló, jó kapcsolatteremtő képességű fiatalember előtt a viszonylag zárkózott, idegennel némileg bizalmatlan halászok nyitottakká, szintúgy rejtett, intim ötletek, titkok, fogások, módszerek közlőivé váltak. A dolgozat nagy erénye az őszinteség, a kitárulkozás. A könyv a tó leírásával, vízrajz-történeti összefüggéseivel, alapadatok közlésével kezdődik (a tó területe 25 km 2, mélysége 1,7 -2 m), és mivel a kisvíz kedvez a nád megtelepedésének és növekedésének, a tó 38-39 %-a nádas. Régi térképeket, írott forrásokat idéz, esetenként korrigál. A jelentékeny vízszintingadozás sok gondot okozott. Ennek kirívó példánya az 1838. évi rendkívüli magas tó-vízszint, majd ellenpólusa az 1866. évi kiszáradás. A kívülálló tárgyilagosságával ír arról, hogy a szabályozási munkák során (1790 óta) épített lecsapoló, vízellátást befolyásoló csatornák nem mindig hozták a várt kedvező eredményt. (Itt jegyzem meg, hogy "A Velencei-tó vízháztartása" címmel elemző tanulmányt közöl a Vízügyi Közlemények 1997. évi 2. füzete. Szerző: Szabó Mátyás oki. mérnök, a székesfehérvári, "Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság" igazgatója.) Több okból adódóan is különös érdekesség a könyvben a "Halász topográfia" c. fejezet. A régi vízivilág egyik sajátossága, hogy a tó, a folyó, a nádas, a mocsár, a térség egyes területeit a növényzetről, annak sűrűségéről, a fenék, a meder alakulásáról, az adott hely jellemző tulajdonságairól, halfogásra alkalmas helyek egyedi specialitásairól, valamilyen eseményről, személyről, stb. nevezték el. A Velencei-tó esetében a tanyák fogalmát használják több értelemben is. Itt halászó tanyákról, különböző, halfogásra, különböző módon alkalmas speciális helyekről, - lengés, tiszták, sikátorok, szakadt -, vagy a tájékozódást segítő földrajzi megnevezésekről, térségekről - Hosszú tisztás, Zalk tanyája, Szoros torka, Erős rigya - van szó. Hermann Ottó és Sédi Károly korábbi adatgyűjtését és közlését ismerteti és viszonyítja, majd közli saját gyűjtésű tanyaneveit, adatait is. Szembetűnő a változás. A tanyanevek egy része eltűnt, míg új és új nevek jelentek meg. A három néprajz-kutató, Hermann, Sédi, Solymos konkrét tanyanév közlése - 1887., 1944., 1950. pótolhatatlan kordokumentum. (Az adott nevek, felsorolások, összehasonlítások a könyv 15-20., a Velencei-tó községei és halásztanyái 13. a tó 1945 előtti tulajdonmegoszlása a 14. oldalon található). Itt jegyzem meg, hogy a Velencei-tó tanyafogalma, értelmezése némileg eltér az ország, az Alföld nagy részén használatos tanyafogalomtól (pl. kiskunsági, békési
