Hidrológiai Közlöny 1998 (78. évfolyam)

1. szám - Kőrösmezey László: Tények, tapasztalatok és a fejlődés új irányai a hazai szennyvíztisztításben

[26 I liDKULÖGIAl KÖZLÖNY 1998. 78. ÉVF. 1. SZ. E folyamatban az iszap az extrahálószer, a foszfát az extrakt szerepét tölti be. Az eleveniszapos medencében az iszap felveszi és az anaerob foszfát-stirppelőben - ami lényegében egy hosszú tartózkodási idejű ülepítő medence - leadja a foszfátot. Ezt a lehetőséget, hogy a foszfát viszonylag kis mennyiségű folyadékban koncentrálódik, szemben a teljes szennyvízmennyiséggel, célszerű kihasználni és a kezelést úgy alakítani, hogy a foszfor eltávolítása ebből a koncentrált közegből történjék meg. Eddig az eljárás biológiai folyamatokat vett igénybe. Ezután a foszfát-strippelő medencét elhagyó iszapvizet, ami a visszaoldódott foszfátot tartalmazza, célszerű vegyszeresen kezelni, azaz belőle az oldott foszfátot mésztejjel kicsapatni. Ez utóbbi módszer előnye, hogy nem hagyatkozik teljes egészében a foszfát bizonytalan lefolyású biológiai eltávolítására, amit sok külső körülmény, például az időjárás és a szennyvíz hőmérsékleti viszonyai nagy mértékben befolyásolnak, de a kezelés ugyanakkor a szennyvízmennyiség kis hányadát kitevő iszapvíz - egyébként jól kézben tartható tisztításának feladatára korlátozódik. A mésszel kicsapott foszfor gyakorlatilag a szennyvízkezelés folyamatába visszakerülve nem oldódik vissza. Ez a módszer jobb hatásfokú a közönséges ún. szimultán kicsapásnál (ami a szennyvíztisztítás folyamatából kívánja a foszfátot kicsapni), és a kívánt eredmény elérése szempontjából jobban beállítható (0,2 mg/l maradék foszfátmennyiség alá is). 2.3. Technológiai változások a tisztítótelepeken A nitrogén és foszfor eltávolításának igénye, amelynek eléréséhez a fenti beavatkozások lehetőségét biztosítani kellett, jelentős technológiai változtatásokat tettek szükségessé szennyvíztisztító telepeinken. Ezek lényege a következőképpen foglalható össze: a rácsok és homokfogó, valamint az előülepítők után egy anaerob, tehát olyan medence következik, amelyben keverés van, de légbevitel nincs. Ez a medence hivatott arra, hogy benne a foszfátvegyületek a poli-P mikroorganizmusok sejtépítő folyamataiban koncentrálódjanak. A következő az ún. anoxikus medence, amelyben a tisztítótelepre érkező nyers szennyvíz keveredik össze - oxigénbevitel nélküli keveréssel az eleveniszapos medencében oxidált, nagy nitráttartalmú recirkulációval és az utóülepítőből elvett hagyományos iszaprecirkulációval. E medencében adszorpciós folyamatok zajlanak le, ahol szerves szén helyett maga az iszap-massza az elektron-donor. Másrészt szabad oxigén hiányában a mikroorganizmusok felhasználják a nitrátok oxigénjét, és így a nitrogéngázt a kémiai kötésből szabaddá teszik. Megnövekszik az eleveniszapos medence térfogata és benne a szennyvíz tartózkodási ideje is a nitrifikáció hosszabb időigénye miatt. Szokás - a tényleges tisztítási követelményektől függően - egy ún. utó-denitrifikáló medence, illetve utónitrifikáló beiktatása is a folyamatok biztonságosabb kézbentarthatósága érdekében. E műtárgyakat a hagyományos fázisszétválasztás szerepét játszó utóülepítő követi, amely előtt egyes esetekben a foszfor kicsapására vasszulfát (vagy egyéb koagulálószer) adagolása lehetséges. Vagy következhet a foszfor eltávolításának a 2.2. alatt ismertetett módjához az iszapkezelés útjába beállítandó foszfát-strippelő medence és mésztej adagolás biztosítása az iszapvízhez és az iszapviz visszavezetés megoldása az előülepítő elé. A fentiekben nem egyértelmű technológiát kívántam megadni, csupán tendenciát jelezni, amelyhez képest számos, a fentieket többé-kevésbé megvalósító technológia kialakítás fordul elő. Ami a legjellemzőbb a technológia újszerűségére, az az oxigénhiányos medencék és a megnövelt levegőztetési idő alkalmazása. Az 1. ábra egy ilyen korszerű, minden megoldási lehetőséget tartalmazó tisztítótelep folyamatábráját szemlélteti. 1. ábra. Korszerű tisztítótelep folyamatábrája