Hidrológiai Közlöny 1998 (78. évfolyam)
1. szám - Jelenits István: Az ember és a víz – az esztétika nézőpontjából
1 Az ember és a yíz - az esztétika nézőpontjából Jeleníts István Pázmány Péter Katolikus Tudomány Egyetem Esztétika Tanszéke Budapest - Piliscsaba Kivonat: A Magyar Hidrológiai Társaság Hidraulikai és Műszaki Hidrológiai Szakosztálya, a Pázmány Péter Katolikus Tudomány Egyetem Esztétika Tanszéke és a Budapesti Műszaki Egyetem Vízgazdálkodási Tanszéke 1997. április 5-én "Víz és esztétika" címmel közös konferenciát rendezett. A tanulmány a konferencia bevezető előadása. Kulcsszavak. vízépítés, művészet, esztétika. Az esztétika - s mindjárt kérem is, bocsásson meg az Olvasó ezért a hivalkodónak tetsző szóért - azért érdeklődik az ember és a víz kapcsolata iránt, mert ez a kapcsolat sok esztétikai értékű alkotás ihletője. Hadd idézzek gyors igazolásul egy zsoltárverset, a 63. zsoltár kezdő sorait: Isten, én Istenem, kora hajnalban téged kereslek, rád szomjazik a lelkem, testem érted eped, mint a kiszáradt, aszott pusztaság. Hogy a léleknek Isten utáni vágyakozását szomjúságnak mondja a zsoltáros, az önmagában is költői erejű nyelvi kép: egyszeriben nyilvánvalóvá teszi ennek a vágynak elementáris hatalmát. De itt ez a kép megkettőződik, sőt, megháromszorozódik: a lélek mellett megjelenik a test, az is Istenért eped, s végül megjelenik előttünk a kiszáradt pusztaság, a maga már nem is emberi szomjúságával. Igazi költészet ez, nem cifra beszéd, vagy fölösleges szószaporítás. Ez a két és fél ezer éves fohász három tapasztalatot vonatkoztat egymásra, s azzal, hogy összemarkolja őket, többet mond ember és Isten kapcsolatáról, s egyúttal az embernek a világban való helyéről, mint hosszú vallás-fenomenológiai vagy antropológiai fejtegetések. Lám, az ember úgy igényli Istent, ahogyan a vízre szomjazik, s úgy nézi a kiszikkadt, megrepedezett földet, hogy saját testi-lelki szomjúságára gondol! Megismerésünkben, eszmélésünkben nagyon mélyen összetartozik s konkrét, anyagi valóságra vonatkozó tapasztalat, és a lét egyetemesebb titkait fürkésző figyelem. Nem csak úgy, hogy a tapasztalatainkból elvontabb, általánosabb összefüggésekre, tényekre következtetünk, hanem úgy is, hogy egy-egy fontos tapasztaltunknak valami metaforikus áttétel-rendszerben egyetemesebb jelentést tulajdonítunk. Nemcsak a költészet teszi ezt, hanem a filozófia is. Ha a vízhez akarunk viszszakanyarodni, idézzük Hérakleitosz bölcsességét: "Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk; vagyunk is, meg nem is vagyunk". A víz, mint látvány, egészen sajátos: nem hiába érzünk késztetést arra, hogy meg-meg álljunk mellette, sőt föl is keressük elidőzzünk a partján, és hosszasan elmerüljünk a szemléletében. Először is sima: míg a földfelszínt többnyire valami domborzat teszi egyenetlenné, vagy legalább növényzet, épületek emelkednek ki belőle. A víz legfeljebb hullámokat vet, azok játéka, mozgása a változatosság és az állandóság egymásba fonódó hatalmát tűntetik elénk. Aztán, a víz visszaveri a rávetődő fényt, árnyakat: ha nyugodt a felszíne, tükrözi az eget, a partokat; ha fölé ,hajlunk, az arcunkat, alakunkat is. Az ember legelőször akkor nézett szembe saját tükörképével, amikor a víz fölé hajolt. Milyen sajátos vonatkozásban van ez az élmény a dialógussal, amelynek során már ncin a vízben, hanem egy-egy társunk, ellenfelünk, vagy barátunk szemében, viselkedésében "tükröződik" a személyiségünk. Eszünkbejut József Attila sora: "Csak másban moshatod meg arcodat". (Nem én kiáltok) Ennek a modern költői képnek bonyolult vonatkozásrendszere tulajdonképpen rokon az imént idézett zsoltár versével. Eszünkbe idézi, hogy a víz nemcsak tükrünk, nemcsak eszméltetőnk, hanem tisztulásunk eszköze is, hiszen megmosakodhatunk benne. (Ahogyan - legalább a költő szerint - egymásban is!) De, a víz nemcsak látvány: a patak csobogását, a folyó habjainak zúgását, a tenger hullámverésének moraját halljuk is. Nem ok nélkül került Homérosz eposzaiban a tenger szó mellé állandó jelzőül, hogy soklocsogású (polüfloiszbosz). Kölcsey a Himnuszom a történeti Magyarországot idézi fel két folyó nevével: Merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai felvirágozának A víz egyenletes hangja fizikailag érzékelhetővé teszi számunkra az idő múlását, sajátos közegévé válik az emlékezésnek. Ki ne ismerné József Attila versét: A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Majd, a vers vége felé:
