Hidrológiai Közlöny 1998 (78. évfolyam)

1. szám - Zsuffa András: A művészet és a vízi létesítmények

13 A művészet és a vízi létesítmények ZsufTa András 1011. Budapest, Fő u. 7. Kivonat: A Szerző a jelen dolgozatot "A vízgazdálkodás cs az esztétika kapcsolatai" című értekezése (Hidrológiai Közlöny, 1996. évf. 2. sz. 65-72 old.) folytatásának szánta. Véleménye szerint a magyarországi vízi létesítmények művészettörténete az. általános magvar építéstörténet részét kell képezze, még akkor is, ha a művészettörténészek ezt nem így gondolják. és ezeket az impozáns, nagy méretű alkotásokat kihagyják, kifelejtik. A Szerző tehát ebben a cikkében is megkíséreli témáját a magyar épitéstörténetbe beleilleszteni. A művészettörténészek nem rendelkeznek a szükséges mérnöki, gépészmérnöki alapismeretekkel, amelyek eligazítanák őket a kétségtelenül sokrétű témában A megfelelő alapismeretek mellett a témát úgy kell feldolgozni, hogy az közérthető legyen, hiszen a művészettörténet elsősorban nemcsak szakembereknek szól: az az emberiség közös kincse kell, hogy legyen. A közérthetőség ezért nem valamiféle leereszkedés egy alacsonyabb szellemi szintre. Kulcsszavak: építőművészet, vízi létesítmények, Verancsics Fausztusz. A mérnöki létesítményeknek olyan alapvető jellegük, tulajdonságuk van, amely jelentősen eltér az építészettörténettől, nevezetesen: az épületek architektúrájukban inkább magukon viselik korukat, és tagoltságuk sokféle formában jelzi, hogy milyen korhoz, stílushoz tartoznak, Szerkezetük ugyanakkor igen gyakran háttérbe szorul. A külső megjelenés, a homlokzat kezelése eltakarja, vagy meghamisítja az épület valódi szerkezetét. Ezzel szemben a mérnöki alkotás az építészeti stílusok szempontjából "időtlennek" tekinthető. A vizi létesítmények megjelenését is kívül-belül a rendeltetés és a szerkezet alakítja. Ezt a megjelenési formát a szükségletek változása, növekedése és a technika fejlődése alakítja, amely alapvetően nincs összefüggésben az építészeti stílusok váltakozásaival A mémöki alkotások, így a vízi létesítmények létrejötte nem rövid gyors, látványos pillanat műve. Nem úgy jönnek létre, mint egyetlen szikra ami Zeusz agyából Paliasz Athéné-ként egyszer csak teljes fegyverzetben kipattan. Egy-egy vizi létesítmény hosszú, évszázados technikai fejlődési folyamat következménye. Ezért beszélhetünk ezzel kapcsolatban is technikai evolúcióról. A vízi létesítményeket, műtárgyakat megkíséreljük ilyen időlánc mentén haladva tárgyalni. Látjuk majd időben kiterítve a fokozott, lassú kialakulást, érzékeljük a lappangást, majd tapasztaljuk a változás folyamatát, s látjuk az új szerkezet és forma egybe simulását. Ennek a fejlődési folyamatnak jellegzetessége, hogy az egymáshoz kapcsolódó szomszédos "láncszemek" majdnem, hogy azonosak, így egymás másolatai, egy-egy apró javítástól eltekintve. Az egymástól távol eső láncszemek egyre kevésbé hasonlóak a távolság függvényében. Ez még akkor is így van, ha két szomszédos szakasz között lényegbe vágó változtatás iktatódik, akár találmány szinten is. A találmány csak meglévő formában öltözhet, és csak a további folyamatban találja meg legjobban megfelelő alakját. Nagyon érdekes a személyiség szerepe ebben a fejlődési láncban. Van úgy, hogy a feltaláló inkább csak megtaláló és nincs is tisztában esetleg korszakalkotó jelentőségével. Ez teljességében jórészt csak későbbi folyamatban mutatkozik meg. A fejlődésben látszik az is, hogy egymástól függetlenül, többen is rájöhetnek, "rátalál "-hatnak ugyanarra a találmányra. Ilyenkor a szerencse, illetve a rámenősség, olykor kissé érdemtelenül határozza meg, dönti el a feltaláló személyét. A fentiekben ismertetett módszer képezze tehát vizsgálatunk alapját. Ennek során azonban a fejlődési láncolatokat, amelyek a vízi létesítményekre, azok kialakulására vonatkoznak nem a távoli kezdetekbe, ködbe vesző homályból indítjuk, hanem egy érdekes hazai vonatkozású pontot szemelünk ki magunknak. Ebből a pontból, mint jellemzőből, időben előre és vissza is vizsgálni tudjuk a műtárgyak formai fejlődésének folyamatát. Ez a kiinduló pont egy 1616-ban Velencében megjelent könyv, melynek címe Machinae Novae ({// gépek). A könyv 49 pompás rézmetszetet tartalmaz, négy nyelvű kisérő, magyarázó szöveggel. Szerzője pedig Faustus Verantius De ki is volt ez a sokféle, elmés, de gyakorlatban is felhasználható szerkezeteket bemutató tudós férfiú? A méltatlanul háttérbe szorított, majd elfeledett Verancsics Fausztusz csanádi püspök, honfitársunk rejtezik e név mögött. Jeles, eléggé nem értékelt igazi késő reneszánsz polihisztor táija fel előttünk kivételes műszaki oldalát. Tudását a paJovai egyetemen, Verancsics Antal, esztergomi érsek nagybátyjától, illetve nem utolsó sorban II. Rudolf prágai udvarában gyűjtötte össze. A prágai késő-reneszánsz manierizmus termékeny táptalaja volt a különleges, játékos, szellemes szerkezeteknek. A manierizmus egyébként egyik elindítója volt a technikai fejlődés folyamatának, amely a XX. században teljesedett ki. Nos, téijünk azonban vissza tárgyunkra. A Verancsics által kiadott könyv ábráinak több mind a fele a vízzel kapcsolatos létesítmények seregét mutatja be értelem szerűen csoportosítva. Egymás után látjuk a különböző hidak fajtáit. Különféle malmok sorjáznak, melyek közül bennünket a vízimalmok érdekelnek. A hajóépítésben is látunk még mai szemmel is ragyogó és szellemes ötleteket. A továbbiakban egy-egy szellemes ötlet, amely szintén a vízzel kapcsolatos egészíti ki a bennünket érintő sort. A hidak fejlődésével kezdhetünk bele munkánkba. Lássuk tehát először a fahidakat. Kétfélét találunk ezek között. Az egyiket fuggesztőmüves (/. kép), a másikat vonórudas ívhídnak (2. kép) nevezzük