Hidrológiai Közlöny 1996 (76. évfolyam)

6. szám - Radács Attila–Wöller István: Vízerőhasznosítás a Balatonfelvidéken: A balatonfelvidéki vízimalmok története

365 Vízerőhasznosítás a Balatonfelvidéken: A balatonfelvidéki vízimalmok története Radács Attila Wöller István KDT VÍZIG Veszprémi Szakaszmérnöksége 8200. Veszprém, Kádártai út 9. 8201. Veszprém, Arany J. u. 23. Kivonat: Az ország legrégebbi vízimalma még Szent István uralkodása idején. 1001-ben létesült az egykori Zala vármegye területén, a ma Veszprém megyéhez tartozó Pécsely községben. A tihanyi apátság alapításakor, 1055-bcn, I. András király 5 vízimalmot adományozott az apátságnak. Ezek közül több - átépítve ugyan - ma is látható. Közülük a legrégebbi és a legeredetibb Tormájában az örvényesi, felső malom maradt meg, amely ma kiemelt műemlék. A jelen tanulmány a Balatonfelvidéken 133 régen használt, azóta felhagyott vízimalmot foglalhatott nyilvántartásába, amelyek legnagyobb része a török időszakot követö évszázadban épült újjá, de amelyek közül néhány még e század ötvenes éveiben is működött. A balatonfelvidéki vízimalmokról szóló alábbi összeállítás anyagát az Országos Vízrajzi Szakmai Konzultáció keretében 1996. május 14-én mutatta be Balatonkenesén Radács Attila. Kulcsszavak: vízimalmok, vízügyi történelem, Balatonfelvidék. 1. Bevezetés A balatonfelvidéki vízimalmok története a magyar állam kialakulásának idejére vezethető vissza, és azzal szorosan összekapcsolódik. A honfoglalás korában eleink ugyan már birtokában voltak a vízgazdálkodási "tudomány" bizonyos részeinek (pl.: vízi szállítás, tutajozás, fok-rendszerű vízgazdálkodás), de a vízerőhasznosítás ilyen formáját, a vízimalmokat valószínűleg nyugati szomszédaiktól, vagy az itt lakóktól vették át. A malomipar, mint az élelmiszer-feldolgozó ipar legfontosabb, mondhatni stratégiai jelentőségű ága mindig a figyelem központjában volt országunkban. Jelentőségét már az első királyunk Szent István is felismerte, ugyanis az államiság kialakítását és megszilárdítását elősegítő keresztény egyház számára a hatalmas földbirtokok mellett adományozta a vízimalmokat és azok üzemeltetési jogát. Ezzel a cselekedetével biztos és jól jövedelmező bevételi forráshoz juttatta a királyhoz hű egyházat. Nem véletlen tehát, hogy a ránk maradt okiratok tanúsága szerint a legtöbb kora-középkori vízimalom egyházi tulajdonú (a püspökségek, apátságok birtoka) volt. A balatonfelvidéki vízimalmokra vonatkozóan igen érdekes az az írásos utalás, amely a soproni kereskedelmi" és iparkamara egyik XIX. századbeli jelentésében áll. Eszerint: "az ország legrégebbi vízimalma Zala vármegyében, Pécsely községben található, mely 1001. óta áll fenn". Ezen a helyen (ma Veszprém megye), a Pécsely melletti Zádor vár alatt valóban megtalálható a szóban forgó malom romja. Ennél jóval pontosabb adat van arról, hogy a tihanyi apátság alapításakor, 1055-ben, 1. András király 5 vízimalmot adományozott a birtokkal együtt az apátságnak. Ezek közül több - átépítve ugyan - ma is látható (Csopak, Vászoly, örvényes). Közülük a legrégebbi és a legeredetibb formájában az örvényesi ún. felső malom maradt meg, amely ma kiemelt műemléknek számít. Külső megjelenése és belső berendezésének épsége alapján méltán sorolhatjuk a Balatonfelvidék legszebb műemlékei közé. Fontos megemlíteni, hogy a ma látható balatonfelvidéki vízimalmok természetesen nem az eredeü épületek. Azokat az idők során több ízben átépítették, tűzvészek, török pusztítás, vagy csupán az épületek elhasználódása, illetve korszerűbb malomipari gépek beszerelése miatt. 2. Vízrajzi állapot és a vízimalmok elhelyezkedése A mai Veszprém megye területén, a Balatonfelvidéken 1055-től kezdve összesen 133 vízimalom működött. A malmok területi elosztását az 1. ábra szemlélteti. A térképen jól megfigyelhetők a malomépítés szempontjából kedvező vízfolyás szakaszok. Érdemes megfigyelni, hogy Diszel, Kapolcs, Pula környékén a jó vízadó képességű karsztforrások hatására milyen sok malom működött. Sajnos, a bauxitbányászat miatt ezek a vízbő vízfolyás-szakaszok víznyelőkké váltak* és az utóbbi években teljesen kiszáradtak. Ugyanez játszódott le a Lesence patakon is. Az a patak (a Keszthelyi hegység K-i felének fö vízfolyása), amely annak idején egy tucat vízimalmot és egy egész halastó-rendszert látott el (Uzsa község mellett) kiváló minőségű vízzel, mára időszakos vízelvezető árokká vált. Az 1. táblázatban azt a 16 vízfolyást soroltuk fel, amelyeken valaha vízimalmok működtek. Ezek a patakok Veszprém megye területére esnek, kezelőik (VÍZIG, vízitársulat, önkormányzat), nagyságuktól függően változnak A táblázat első oszlopában a Balaton É-i partjának összes jelentősebb vízfolyását feltűntethettük, ami azt jelenti, hogy elődeink figyelembe vettek és kihasználtak minden lényeges lehetőséget és alkalmas helyet. A táblázatban szereplő Egervlz patak 43,0 km hosszával és 365,6 km

2 -nyi vízgyűjtő területével a legnagyobb vízfolyás a térségben. A vízfolyás-hosszakat nézve a Kéki patak (4,0 km), vízgyűjtő területeket tekintve az Alsóőrsi Séd (6,7 km

2) a legkisebb. Az egy adott vízfolyáson működött vízimalmok száma sokkal inkább függött a patak esésviszonyaitól és a vízhozam biztonságos üzemeléshez elengedhetetlen folyamatosságától, mint a már említett két tényezőtől, a patak hosszától, vagy a vízgyűjtő területétől, bár ezek a jellemzők hatnak egymásra és elválaszthatatlanok. A molnár céhek ezeket a vízfolyás tulajdonságait tapaszta-