Hidrológiai Közlöny 1996 (76. évfolyam)

3. szám - Molnár László: Svaiczer Gábor, a reformkor nagy bányászmérnöke

190 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1996. 76. ÉVI". 3. SZ.. ércdús előfordulások kimerültek, a bányaműveletek lépésről-lépésre mélyebbre kényszerültek. A telérek kutatása, feltárása bonyolultabbá lett, az ércben szegényebb bányatermékek feldolgozásához újabb eljárások, a kohászat és a kémia tudományos módszereinek alkalmazása vált szükségessé. Mindezek a fokozódó nehézségek kockázatos és jelentős ráfordításokat igényeltek, és kérdésessé tették a korábban virágzó bányavidékek sorsát. E válságban csak új műszaki-szervezési megoldásokkal lehetett megállítani a bányaműveletek gazdaságosságának romlását. A kedvezőtlen irányzat megfordításában nagy szerepet vállaltak az 1770-ben alapított selmeci Bányászati Akadémia mérnökei. Svaiczer Gábor 1784. június 11-én született Kassán. Életének dolgos időszaka az 1804 és 1845 évek közé esik. A Svaiczer-család eredetéről két változatot ismerünk. Az első szerint II. Lajos király hívására 1524-ben költözött a család Helvéciából (Svájcból) Magyarországra, s tagjai évszázadokon át, mint kincstári hivatalnokok, bányaműveléssel foglalkoztak. A másik változat a család letelepedését a 17. század elejére teszi, amikor két nemesi származású testvérnek - párviadal miatt menekülnie kellett Svájcból. Az egyik testvér Angliában, a másik Magyarországon talált magának új hazát, és a Szepes-gömöri érchegységben bányászattal foglalkozott. Hites oklevelek bizonyossága szerint Svaiczer Antal, az 1770-es években előkelő kassai polgár, hosszabb ideig városi tanácsos és kapitány volt. Négy fiúgyermeke közül a három idősebb katonai pályára lépett. Svaiczer Gábort, a legfiatalabb testvért bizonyára örökölt hajlam indította arra, hogy "középtanodai" tanulmányai után beiratkozzon a Bányászati Akadémiára, annak sorrendben a 842. hallgatójaként. Selmecen Möhling János és Patzier Mihály voltak tanárai, az előbbinek a bányamérésről írt, az utóbbinak négy kötetes kohászati-kémiai könyve a hazai szakirodalomban úttörő jellegű volt. Tanulmányait 1804-ben fejezte be kitűnő eredménnyel. Ezután a korabeli előírásoknak megfelelően, hosszabb tanulmányutat tett a Monarchia bánya- és kohóüzemeiben. Az első munkahelyén - az 1327 óta bányavárosi rangra emelt Szomolnokon - a rézbányában felmérő munkákat végzett, mégpedig saját műszerével, melyet a külföldi tanulmányútján szerzett be. A régi családi iratai tanulmányozása után figyelme az aranyidai kimerülő arany-ezüstbányák felé fordult. A Kassától nyugatra 25 km-re fekvő bányákat Hunyadi Mátyás uralkodása óta művelték, de érckészletük éppen kimerülőben volt. Az érckibúvások vizsgálata, a telér- és kőzetvonulatok pontos követése, a vetődések nyomozása révén felfedezte, majd feltárta a hegység ezüst-arany-réz és antimon tartalmú érctelepeit. A kutató munka során számos nehézséggel kellett megküzdenie. Szomolnoki közvetlen felettesei Aranyidát már bányaművelésre nem méltónak vélték. A nehéz terepen való kutatómunkáért az általa kért magasabb béreket nem engedélyezték. Svaiczer a pótlékokat, jutalmakat az éppen kézhez vett apai örökségből fedezte. Az új ércelőfordulás feldolgozása is különös feladatot jelentett, mert az ezüstércek nem fémezüst alakban, hanem különböző vegyületeket tartalmazó ásványokban fordultak elő. Az Európában még alig ismert klórozópörköléssel kombinált oldásos és foncsorozásos eljárást vezette be. Az érc-feldolgozó mű berendezéseit maga tervezte és házilag készíttette el. Az ércfeldolgozó üzem megindulása utáni első 16 évben 1 millió aranyforint tiszta jövedelmet hozott. Aranyidai évei alatt mintegy 300 ezer tonna ércvagyont tárt fel, a bányák az 1920-as évek végéig termeltek. A Svaiczer-testvérek az 1805. évben nemességért folyamodtak a bécsi udvarhoz. I. Ferenc király elhatározásából 1818. október 26-án állították ki az armális levelet. Az udvar a család tevékenységéből a bányászatot értékelte legmagasabban. Ez kitűnik a címerből is, mely vágott pajzs, alul kék mezőben egy fehér liliommal rakott ezüst pólya, felül arany mezőben, kiterjesztett lábú és szárnyú, jobbra néző fekete sas. A sisakdísz vörös nadrágos, fekete zubbonyos, farbőrös, zöld süveges bányász, bal kezét csípőjére támasztja, jobbjában bányászkalapácsot és éket tart. Svaiczer Gábort 1816-ban a kamara bécsi szolgálatra rendelte, de már két év múlva újabb, a korábbinál nagyobb műszaki feladatot kapott. Az erdélyi Nagybánya - írásos adatok szerint 1347 óta virágzó - bányászatának viszonyai annyira leromlottak, hogy a bécsi udvari kamara a bányászat teljes felszámolásának gondolatával foglalkozott. Svaiczert 1818 tavaszán nevezték ki Nagybányára "pénzverde és bányaműszaki felügyelővé és bányabíróvá". Új munkahelyén üres ércraktárakat és olvasztókat talált, a bányaüzemek számos kilátástalan perbe bonyolódtak a szomszédos törvényhatóságokkal. Első intézkedéseivel egyetértést hozott létre a bányakincstár és a hatóságok között. A kohók és pénzverde faszükségletét az erdészet vezetőivel egyeztetett megfelelő vágási renddel biztosította. Sorra vette a legfontosabb bányaüzemeket, kitisztítana a beomlott vágatokat, vizsgálat alá vette az elagyagosodott, vetődéses teléreket, geológiai ismeretei és tapasztalatai alapján új feltárásokat indított be. Kereszthegyen új zúzóművet állított üzembe az aranyércek foncsorozására, Felső- és Kapnikbányán új ólomérc feltárásokat telepített. A kohók részére kedvező, ösztönző beváltási szabályzatot dolgozott ki. Átfogó és ugyanakkor részletekbe menő intézkedései nyomán - ma úgy mondanánk : komplex szervező tevékenységével - 1818 és 1834 között a nagybányai bányászat is jövedelmezővé vált. A környék nemesérc bányászata az 1830-as évek megújulása következtében ma is virágzik, az ősrégi bányaváros napjainkban 100 ezer lakosú település. Svaiczer egészségét megrendítette a túlfeszített munka és a sok nehéz bányajárás, ezért 50 éves korában nyugdíjazását kérte. I. Ferenc császár és király 1834. június 16-án fogadta, rábeszélte a további szolgálatra és kinevezte az alsómagyarországi kamaragrófság, az ország legnagyobb bányakerülete vezetőjévé.