Hidrológiai Közlöny 1995 (75. évfolyam)

3. szám - Dobos Irma: „De admirandis Hungariae aquis”

DOBOS I.: „De admirandis Hungáriáé aquis" Az első szöveges rész végén a fővárossal és néhány vidéki fürdő- és ásványvízelőfordulással foglalkozik a szerző. Megállapította, hogy a XX. század elején a gyógy-idegenforgalom jelentősen növekedett azzal, hogy a budapesti fürdők nagy része a főváros tulajdonába került. Inkább csak érintette néhány mondatban az ország legjelentősebb keserűvizének, a Hunyadi János és a Mohai Ágnes ásványvíz palackozását. Az 1916-ban alapított Székesfővárosi Asványvízüzemnek a Harmatvíz és a Hungária forrásvízen kívül minden más ásványvíz palackozását és forgalmazását biztosítani kellett. Az első világháború után minden figyelem a főváros, a gyógyfürdőügy és a gyógyidegenforgalom felé fordult. Megalakult 1927-ben a Budapest Fürdőváros Egyesület és az Országos Idegenforgalmi Tanács. Számos tisztázatlan kérdést rendezett az 1929. évi fürdőtörvény, mint pl. a gyógy- és ásványvíz fogalmát, megkülönböztetett gyógyfürdőt, klimatikus gyógyhelyet, üdülőhelyet és gyógyhelyet. Míg az első rész nem kapott címet, addig a második részben "Budapest fürdőváros" cím alatt részletesen ismerteti a szerző a Rudas, a Rácz. a Gellért, a Császár, a Lukács, a Margitszigeten a Margit fürdőt, a Nemzeti Sportuszodát, a Király, a Széchenyi és az Erzsébet sósfürdői. Ezek közül a Margit fürdő és az Erzsébet sósfürdő már nem működik, s az előbbi helyén épült fel a Thermál Hotel, amelynek hévízellátását az 1978-ban létesített IV. sz. hévízkút biztosítja. Kár, hogy a szerző nem utalt pontosan arra, hogy melyik szerv foglalta törvénybe, határozatba, vagy egyéb formába a "Budapest fürdőváros" címet. Befejezésként rövid vázlatát kapjuk a XIX. századtól kialakult idegenforgalmi helyzetnek. A Balaton felfedezése akkor még hosszú évekig váratott magára, hiszen 1880 körül jóformán csak Balatonfürednek voltak vendégei. Talán a millennium lendített sokat az idegenforgalmon, s nem sokkal ezután, 1902-ben megalakult az első idegenforgalmi vállalat, amely főként a fürdőkre alapozta tevékenységét. Több régi fürdő ma is tovább él és azok kialakulás-történetét röviden ismertette a szerző. Ezek közé tartozott Balatonfüred. Hévíz, Harkány, Balf Parádfürdő, Eger, Erdőbénye, Miskolc-Tapolca és Nyíregyháza-Sóstó. Az új fürdők közül megemlítette Sárvárt, Zalakarost és Büköt azzal, hogy ismertetésük a mai szakemberek hatáskörébe tartozik. A válogatott irodalomjegyzék után a képjegyzék, majd a földrajzi mutató következik. Ez a mutató különösen nagy segítséget jelent az utódállamokhoz került helységnevek magyar megfelelőjének feltüntetése miatt. Ezt követi azután a 97, túlnyomóan színes és kevés fekete-fehér kép. A kiadványt a már említett "Magyarország Asványésgyógyvizei" c. térkép zárja a kötet utolsó oldalán és a borítólapon, amelyre már a bevezetőben utaltunk. Ami191 kor az előfordulásokat elemezzük, akkor kiderül, hogy sok bizonytalanság, félreérthető helymegjelölés található a térképen. Nagyon sok, a térképen feltüntetett helységben már vagy nincs hasznosítás, vagy a hasznosítás módja vitatható. Kár, hogy olyan fürdő, mint Gyula nem szerepel a térképen, pedig Békés megye gyógyászati és idegenforgalmi szempontból legjelentősebb fürdőjévé fejlődött az utolsó 30 évben. Miután a múlt és a jelen erősen keverve jelenik meg a térképen, ezért úgy gondoljuk, helyesebb lett volna kizárólag az elismert ásvány- és gyógyvíz előfordulásokat feltüntetni a központi nyilvántartás alapján (Népjóléti Minisztérium, OGYFT), s ezzel a címben jelzett feladatnak a kiadvány részben eleget tett volna. így azonban legalább 1000 lelőhelyet lehetett volna a térképen feltüntetni, ami a jelenlegi méretben (kb. 1:1,5 M) semmiképpen nem fért volna bele. Kár. hogy a térkép készítésének ideje és mérete is hiányzik. Eltekintve a teljes részletek feltárásától, néhány igen szembetűnő esetet említünk csak meg. Hiányzik a palackozás jele Balfnál és Büknél. Badacsonyőrsnél, ahol a Királykék ásványvizet palackozzák. Már 1973-ban megszűnt a töltés Csopakon, az 1980-as évek első felében az Igmándi keserűvíz termelése, amely közigazgatásilag Á'oc.vhoz, illetve Mocsához tartozott. Helyi ivókúrázás itt soha nem volt, mert előbb Komáromban, később Budapesten palackozták a keserűvizet. Régen nem palackozzák már a simontornyai és az alapi ásvány-, illetve keserűvizet. Jászkarajenőhöz tartozott az 1920-ban feltárt Klira keserű- és glaubersós gyógyvíz területe, amelyet később Tiszajenőhöz csatoltak, így a két helység feltüntetése indokolatlan. A palackozás egyébként 54 év óta folyamatos. Tiszakécskén a "Kerekdombi" ásványvíz palackozásán kívül fürdő is üzemel. A hivatkozottakon kívül a Jászság, a Duna-Tisza köze és az ország többi része is igen sok fürdővel, köztük sok gyógyfürdővel rendelkezik. Igen jelentős Kapuvár, Győr, Szombathely, Kisvárda gyógyfürdője, s ezek mind 1945 után létesültek. Míg a korábbiak, mit pl. Hódmezővásárhely és Szentes fürdőjét 1945 előtt nem ásványvíz látta el langyos vízzel, a hévízkutak létesítésére csak az 1950-es években került sor. Sóshartyánban és Bükkszéken is 1945 után fúrták a gyógyvizet feltárt nagy mélységi kutat. s mindkét gyógyvíz palackozása és Bükkszéken a fürdő is ekkor létesült. Úgy tűnik, hogy ezt a térképel éppen az elmondottak alapján a történészek és az aktuálkutatók is csak nagy nehézséggel tudják majd felhasználni. A német és az angol nyelvű kiadás mellett feltétlenül szükség lenne egy magyar nyelvűre is, amelyhez a térképet mindenképpen hidrogeológus bevonásával kellene megszerkeszteni, mert az még inkább növelné a kiadvány egyébként is nagy értékét. DOBOS IRMA egyetemi doktor A szakmai működésének összefoglalóját a Hidrológiai Közlöny 1992. évi számának 241. oldalán