Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)
5. szám - Fejér László–Baross Károly: A magyar Felső-Duna – történeti szemléletben
FEJÉR L. - BAROSS K..: A magyar Felső-Duna - történeti szemléletben 281 két irányba és a mellékág - a Kis-Duna - Európa legnagyobb folyami szigetét az egykor "Aranykert"-ként emlegetett Csallóközt (~ 1800 km 2) beszegve Komáromnál egyesül újra a főággal. A Csallóköz kisebb déli testvére az ötödakkora Szigetköz (~ 270 km 2), amely Dunacsúnytól Gönyüig a 120 km hosszú Mosoni-Duna által vált szigetté. Az említett területektói történelmi és gazdasági tekintetben elválaszthatatlan Kisalföld többi része - nevezetesen a Mosoni síkság, a Fertő-Hanságmedence és a Rábaköz - dolgozatunkban azonban mégis a szűken vett Csallóköz, Szigetköz és a Mosoni-síkság vidékével fogunk vázlatosan foglalkozni. A folyó az egykor "Port Hungarica"-nak nevezett Dévénynél lép ki a Kisalföldre, s esése kisvíz idején lecsökken a kilométerenkénti átlag 37 cm-re. Ezzel adott a lehetőség a hordalék folyamatos lerakására. Gyakorlatilag a Kisalföld legnagyobb része a történetileg sokszor változó folyásirányú Duna hordalékkúpjából tevődik össze, amelynek csúcsa Pozsonynál van, alapja pedig a Győr-Gönyü-Guta települések irányába esik. Ez a kúp duzzasztja fel a Fertő és a Hanság lefolytástalan vizeit. Itt kell megjegyezni, hogy a hordalékkúpon a vízszinesés törése Szap magasságában jelentkezik, és már 15-20 km-rel korábban megkezdődik a jelentős hordaléklerakás. A hordalékviszonyok vizsgálata a Duna-szakasz természetének titkaiba enged bepillantást. A görgetett hordalék szállítására csak nagy- és középvíz esetén képes a Duna, kisvízkor már olyan kevés az energiája, hogy nem bírja mozgatni a mederben lerakott kavicsot. A nagyarányú hordaléklerakódás miatt a folyó hordalékkúpjának terjedelme széltében és magasságában is emelkedik. A szabályozások után ez a folyamat a mederfenék és a hullámtér emelkedésével változatlanul fennáll. Fokozott hordaléklerakódás indul meg azon a helyen, ahol valamilyen akadály a folyóvíz mozgását lelassítja. Ilyenkor a víz saját hordaléka elől kénytelen kitérni a laposabb területek irányába, oldalágak és fattyúágak kibocsátásával. A történelem folyamán hasonló okok játszottak közre abban, hogy a folyó páratlan és áthatolhatatlan szigetvilágot alakíthatott ki, amely azonban állandó mozgásban volt, nem állapodott meg. Árvizek esetén korábban kialakult zátonyok tűntek fel, s néhányszáz méterrel odébb anyagukból egy újabb épült. A folyóvíz másik jellegzetes tulajdonsága a partszaggatás, amely nem teszi lehetővé a meder kimélyülését, inkább a meder szélesedését és vándorlását segíti elő. A szabályozás előtti vízrajzi képhez tehát hozzátartozott a folyó gyakori mederváltoztatása (a főmeder nyomvonala gyakorlatilag minden áradás után megváltozott), amely a Szigetköz felszínének alakításában is döntő szerepet játszott. Napjainkban, ha áradáskor a talajvíz előbukkan a termőföldeken - a csillogó víztükör az egykori medervonalakat rajzolja újra. A hordalékkúpon a talajvíz érzékenyen követi a Duna vízállásait. A folyó vízhozamának bizonyos része a medren kívüli vízvezető rétegben a meder alatt és mellett együtt áramlik a Dunával. így a hordalékkúp részt vesz a víz tárolásában. A Dunának évenként általában két szabályos árhulláma van: tavasszal és nyáron. A tavaszi áradás - ha tartós hideg időjárás után gyors felmelegedés következik be - nem ritkán jéggel párosul. A nyári zöldár május végétől július végéig (sőt, néha augusztus-szeptemberben is) jelentkezhet, szintén veszélyes (1954, 1965). 3. Elet a Duna szigetein A nehezen megközelíthető és kiismerhetetlen vízivilág hosszú ideig nem csábította a történelmi korok emberét a tartós megtelepedésre. A táj birtokbavétele a honfoglalással vette kezdetét. A vándorláshoz szokott magyarságnak az itteni kóborló halász-vadász-aranyász élet igen megfelelhetett Az emberek szálláshelyként a magasabban fekvő területeket keresték, ahol védve voltak az árvizektől. Ez a védelem azonban eléggé viszonylagos volt, hiszen a falvak gyakran arra kényszerültek, hogy áttelepüljenek, mert a Duna szeszélyes medervándorlásai elpusztították a korábbi települést. így hát a Duna-ágak vándorlásával vándoroltak a települések szigethátról szigethátra. A legtöbb szigetközi település ezért ma már második vagy harmadik települési helyén található. Sok község véglegesen elpusztult, nem épült fel újra. A lakosság megélhetését az ártéri gazdálkodás biztosította. Ez lényegében a Duna vízjárásának és szokásainak évszázados megfigyelésén alapul. A szinte tökéletes helyismerettel párosuló vízi tapasztalat alkalmassá tette a szigetközi, csallóközi embereket arra, hogy a vizeket és árvizeket a lehetőség szerint a maguk hasznára fordítsák. A földművelés korántsem volt az itt élők többségének megélhetési forrása. A mai termő határ mind vizes, bokros, erdős hely volt korábban. Főként a magasabb szigethátakat törték fel és művelték, de az eredményben soha nem lehettek biztosak. Az árvíz sokszor tönkretette a termést. Itt kell megjegyezni, hogy a gyakori áradás a Duna vízgyűjtő területeiről a legkülönbözőbb növények magvait, gyökereit, ágait szállította erre a vidékre. Soha nem látott növények jelentek meg - némelyik a következő árvízzel tovatűnt - volt viszont, amelyik kedvező körülmények közé kerülve a táj jellegzetes növényévé vált. Ami gabona a Kisalföldön termett, azt az úszó hajómalmokkal vagy a folyóágak mellé telepített vízimalmokkal őrölték meg. A vízimalmok vízvisszaduzzasztásos műszaki megoldása századokon át pereskedés tárgya volt a molnárok és az érintett birtokosok között. A megduzzasztott víz egyfelől jelentős területek elmocsarasodását indította el, másrészt sok kárt tett partszaggatásaival, elöntéseivel. A hajómalmok pedig a vízi közlekedést akadályozták. A megbízható jó közutak hiányában a vízi utak voltak a szállítás és a közlekedés fő vivőerei. A gabonával megrakott hajókat a vizén felfelé csak vontatással lehetett közlekedtetni. Ez a megoldás folyamatosan igényelte a parti vontatóút kiépítését és karbantartását.