Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

6. szám - Domokos Miklós–Tarnóy András: A felszíni vizekkel való magyarországi gazdálkodás helyzete és reménybeli jövője

DOMOKOS M. -TARNÓY A .: A felszíni vizekkel való gazdálkodás 331 lelően elsősorban infrastrukturális jellegű. Távlati fejlesztési tervei a vízigények előrejelzésein alapulnak. A tervek megvalósulásából származó gazdasági haszon, vagy éppen a fejlesztések elmaradásából származó kár nehezen számszerűsíthető. — A területi (operatív) irányítás feladata viszont az adott fejlesztési szinten jelentkező vízkészlet-vízigény összhang megteremtése. Várhatóan egyre hangsúlyosabb a piaci jelleg: konkrét igényeket kell kielégíteni, amelyek a közvetlen vízhasználók határozott gazdasági megfontolásainak eredményeként jelentkeznek, a szükségessé váló fejlesztéseket szintén a konkrét kielégítetlen igények váltják ki. A távlati fejlesztési szintek kérdése ezzel szemben másodlagos." KGy szakvéleményében a kérdést a jelenleg érvényes 1964. évi Vízügyi Törvény 17. §-ából, a vizek kizárólagos állami tulajdonából kiindulva válaszolja meg. A tulajdonviszonyokban bekövetkezett változások gyakorlatilag nem érintik a vízkészletekkel kapcsolatos tulajdonosi jogokat, azok továbbra is — módszertani szempontból jelentéktelen kivételektől eltekintve - kizárólagos állami tulajdonban maradnak. Ennek megfelelően államigazgatási feladat marad a készlet-igénybevétel engedélyezése, aminek viszont elengedhetetlen feltétele a készletek, az igények, illetve a szabad készletek folyamatos nyilvántartása, a vízkészlet-vízigény egyensúly fenntartása. Vízkészletgazdálkodásra tehát attól függetlenül, hogy az esetleg változó törvények mely testületre ruházzák a tulajdonosi jogok gyakorlását - mindig is szükség lesz. - KGy szakvéleménye a vízkészletgazdálkodás döntési szintjei között, a GL szakvéleményében definiált két szint mellett, harmadikként az üzemfelügyeleti szintet is felsorolja, amelynek az elméleti alapjai a legkevésbé kidolgozottak (pl. az, hogy a kockázatvállalás hogyan osztandó meg a vízhasználók között). Pálfai (1992) is szükségesnek ítéli a vízkészletgazdálkodást, de nem tartaná szerencsésnek, ha azt önálló tevékenység rangjára emelnék. Inkább arra kell törekedni, hogy a vízgazdálkodást minden szinten áthassa a vízkészletgazdálkodási szemlélet. ZsI szakvéleménye a vízkészletgazdálkodási döntési szinteket - GL és KGy meghatározásával lényegi összhangban, de más elnevezésekkel - definiálja s egyben az egyes szintek illetékességi körét és információigényét is meghatározza: „Az infrastruktúra fejlesztése területén a vízgazdálkodási főhatóságnak kell a konkrét fejlesztéssel kapcsolatos rövid és hosszú távú, kötelező érvényű, vagy ajánlott javaslatokat pontosan megfogalmaznia. Az ezzel kapcsolatban vállalható kockázatok tekintetében általánosan elfogadott értékekre, vagy legalábbis ezeknek viszonylag szűkebb tartományára kell korlátozódni. Az új létesítmények engedélyezési eljárása során az engedélyező hatóságnak kell a kockázatok mérlegelésével döntést hoznia. A hidrológiai alapadatok mellett itt intézményi, társulási, jogi, árpolitikai rendezésre van szükség. A hatóságnak kell a természet- és környezetvédelmi és a katasztrófaelhárítási szempontokat az engedélyezési és felügyeleti tevékenysége során érvényesítenie. A beruházó, a vállalkozó szintjén a vállalható kockázat, amennyiben az csak a vállalkozót érinti, mérlegelés kérdése és a döntést a vállalkozóra kell bízni. Ehhez a vízigények kielégítésénél jelentkező üzemzavarok különböző mutatóinak előfordulási valószínűségeit kell ismernie." 2.3 A különböző döntési szintek javasolt munkaeszközei A kapacitás-mérleg GL szakvéleményében arra a következtetésre jut, hogy az általa megkülönböztetett két döntési szint közül az országos (központi) vízkészletgazdálkodás fő munkaeszköze az összesítő vízmérleg (Domokos 1989), a területi (operatív) vízkészletgazdálkodásé pedig a vízgazdálkodási hossz-szelvény (Domokos 1965). Konstans vízigény esetén mind a (területi) összesítő vízmérleg, mind pedig a vízgazdálkodási hossz-szelvényt előállító összesítő vízmérleg-sorozat elemeinek vízkorlátozási mutatói - amelyek lehetnek konstans számok, vektorok vagy akár eloszlásfüggvények - a GL és ZsI szakvéleményében is ajánlott a szimulációval egyenértékű metszék-módszerrel is előállíthatók, amihez a MVMHJ kiadványsorozat (VGI 1984-89) grafikonjai is felhasználhatók. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a metszék-jellemzők eloszlásfüggvényei csakis a tárgyidőszakban konstans értékű antropogén vízmérleg-elemek esetén helyettesíthetik a vízkorlátozási mutató szimulációval történő meghatározását. Ha az antropogén mérleg-elemek tárgyidőszakbeli állandósága nem tehető fel, akkor tényleges szimulációt kell alkalmazni, mivel a statisztikai módszerek, illetve alakzatok nem használhatók (Domokos 1992). GL szakvéleménye végül jól átgondolt, részletesen kidolgozott munkamódszer-javaslatot is tartalmaz az operatív vízkészletgazdálkodásban használható - a vízhasználatok különböző prioritási szintjeit és vízminőségi követelményeit és érvényesítő — vízkészlet-kihasználtsági hossz-szelvények számítógépes előállítására. A módszert - kísérleti jelleggel - mielőbb alkalmazni kellene, célszerűen valamelyik dombvidéki közepes vízfolyásra (pl. a Kapósra). KGy szakvéleménye e kérdéssel kapcsolatban a vízigény-kielégítési prioritásokat vizsgálja gyakorlati, illetve törvényalkotási szempontból. Az időbeli (abszolút) prioritás eddigi gyakorlatát a határozott időre szóló vízjogi engedélyekkel, a kártalanítási kötelezettséget pedig az engedélyesek közötti alkuval javasolja felváltani. (E javaslatok az új vízügyi törvény-tervezetben meglehetősen nagy visszhangot váltottak ki, polgárjogi szempontból aggályos teljes körű megvalósíthatóságuk.) A vízkészletgazdálkodási döntések jövőbeli munkaeszközeként a szimulációs modellezés minél szélesebb körű bevezetését javasolja (Domokos 1992). Ennek egyik nagy előnye, hogy több döntési kombinációra alkalmazható, s így segítségével kiválasztható az optimális tervváltozat. A szimulációs rendszermodellek ugyanakkor az eddigi vízmérleg-gyakorlat számos, sokszor bírált fogyatékosságát (rögzített mértékadó időszak, a vízkészlet-vízigény együttjárás és a kapacitáskorlátok figyelmen kívül hagyása, a vízhasználatok fejlesztési szintjének „befagyasztása") automatikusan kiküszöbölik és az esetenként javasolt nehézkes eljárások - eloszlási felületek és mátrixok - használatát fölös-