Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

6. szám - Domokos Miklós–Tarnóy András: A felszíni vizekkel való magyarországi gazdálkodás helyzete és reménybeli jövője

DOMOKOS M. -TARNÓY A .: A felszíni vizekkel való gazdálkodás 329 A feladat megoldását célzó eddigi legfontosabb intézkedések: - a magyar vízkészletgazdálkodás új feltételrendszerben jelentkező' országos léptékű időszerű feladatainak megfogalmazása és közreadása (Tarnóy 1991) - Magyarország vízügyi politikája és az új Vízügyi Törvény tervezetének elkészítése és egyeztetési eljárásának előrehaladása (1992) - az ország kiválasztott vezető vízkészletgazdálkodási szakembereinek mozgósítása a hazai vízkészletgazdálkodás jelenlegi állapotának tárgyilagos felmérésére és regionális léptékű időszerű feladatainak számbavételére. Jelen tanulmányban az utóbbi célt szolgáló „ankét" eredményeit foglaljuk össze. 1. Az 1991. évi vízkészletgazdálkodási "ankét" szervezése és módszerei Az „ankét" szervezése a következőképpen történt. Az OVF megbízásából a VITUKI 1991 második felében felkért öt szakértőt, hogy egységes tematika alapján készítsen szakvéleményt az ország vízkészletgazdálkodásának helyzetével és feladataival kapcsolatos kérdésekről. A felkért szakértők: ifi. Goda László és Koch György (bajai VÍZIG), Dr. Kovács Sándor (szolnoki VÍZIG), Dr. Pálfai Imre (szegedi VÍZIG), Dr. Zsuffa István (Pollack Mihály Műszaki Főiskola bajai tagozata) voltak. A szakértői csoport első megbeszélésén az OVF és a VITUKI képviselője, az öt szakértővel együtt, megállapodott az utóbbiak által írandó szakvélemények egységes tematikájában. Az elkészült szakvélemények fontosnak ítélt megállapításait a VITUKI (1991) témajelentésben foglalta össze és kommentálta. Ezt a témajelentés - a szerzők és további szakértők bevonásával történő - szűkebb körű részletes megvitatása követte 1992 márciusában (előadó: Dr. Kovács Sándor). Az előadóülés és más, szűkebb fórumok résztvevői is javasolták, hogy az így lezajlott "ankét" eredményei - a teljességhez szükséges néhány kiegészítéssel - jelenjenek meg a folyóiratban s így váljanak a hazai szakembergárda széles köre számára hozzáférhetővé. Az említett VITUKI (1991) jelentés alapján készült jelen tanulmány ezen kezdeményezésnek tesz eleget, szoros egységet alkotva a Vízügyi Közleményekben részben ugyanezen kezdeményezésre - korábban megjelent egy-egy cikkel: - a három évtized óta és még a jelenlegi gyakorlatban is rutinszerűen alkalmazott összesítő vízgazdálkodási mérleg elméleti hátteréről (Domokos 1989) - a vízkészletgazdálkodási döntéselőkészítés korszerűbb munkaeszközeiként ajánlott szimulációs rendszermodellekről (Domokos 1992) - a hazai vízkészletgazdálkodás történelmi távlatba illesztett fejlődéséről (Csermák 1992) - az Alföld vízkészletgazdálkodásának sajátos problémáiról (Pálfai 1992), lényegében a jelen tanulmány alapjául is szolgáló öt szakértői vélemény egyikének alapján. Az utóbb felsorolt cikkek tudatosan a jelen összefoglaló tanulmány előkészítése, illetve kiegészítése céljából jelentek meg, ezért gyakran hivatkozunk majd rájuk akárcsak, az „anként" keretében készült és tanulmányunkban szintetizálandó - a VITUKI 1991. évi jelentésének függelékeiként megtalálható - kéziratos szakértó'i jelentésekre, amelyeknek szerzőit a továbbiakban, a rövidség kedvéért, monogramjaikkal (GL, KGy, KS, Pl, ZsI) jelöljük. 2. Szakértői vélemények a kiválasztott súlyponti kérdésekről Az „ankét" eredményeit a közösen kialakított tematika kérdéseinek sorrendjében foglaljuk össze. 2.1 Mi hasznosítható a magyar vízkészletgazdálkodás eddigi munkaeszközeiből? A vízkészletgazdálkodási helyzetfelmérés, illetve döntéselőkészítés legegyszerűbb eszközét, a statikus összesítő vízgazdálkodási mérleget - röviden: vízmérleget - a magyar vízkészletgazdálkodásban a második Vízgazdálkodási Keretterv (OVF 1965) készítése óta gyakorlatilag változatlan metodikával (Domokos 1989), rutinszerűen alkalmazzák. Magában a Kerettervben több száz ilyen vízmérleg található, és vízmérlegek alkották az 1962-től 1988-ig folyamatosan kiadott Vízkészletgazdálkodási Évkönyvek (VGI 1989) vázát is. Emellett hosszú ideig az operatív vízkészletgazdálkodást végző Vízügyi Igazgatóságok alapvető nyilvántartási, illetve döntés-megalapozó munkaeszköze a vízfolyásonként készített és többé-kevésbé naprakész állapotban tartott, ún. vízgazdálkodási hosszszelvények voltak. Egy-egy ilyen hossz-szelvény nem más, mint az adott vízfolyás (szakasz) valamennyi szelvényére felírt összesítő vízmérlegek sorozata (Domokos, 1965). Érdekes kérdés, hogy ez a vízmérleg-gyakorlat - talán egy-két hasonló társadalmi berendezésű kelet-európai ország változó intenzitású próbálkozásaitól eltekintve - miért nem terjedt el Európa és Észak-Amerika országaiban. Úgy tűnik, hogy az Országos Vízgazdálkodási Kerettervek és ezek egyik módszertani bástyáját jelentő országos és vízgyűjtőnkénti reprezentatív vízmérlegek elsősorban a központi tervgazdálkodással és az állami tulajdonnak a nemzeti vagyonban betöltött nyomasztó túlsúlyával jellemezhető országok számára nyújtanak szélesebb körben használható segítséget. Az is érdekes, hogy az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága miért ítélte mégis szükségesnek egy nemzetközi összefogással kidolgozott vízmérleg-kézikönyv megjelentetését (EGB, 1976). Az 1985. évi Bukaresti Deklaráció alapján együttműködő Duna menti országok egyébként jelenleg is dolgoznak a Duna vízgazdálkodási mérlegének összeállításán. Ezt a Magyarországon egyedülálló kultusznak örvendő vízmérleg-gyakorlatot az évtizedek folyamán számos bírálat érte, de a részben megalapozott bírálatokhoz általában nem társultak építő javaslatok, s így azok nem voltak alkalmasak a módszertan javítására. Volt azonban néhány kivételesen értékes kísérlet a vízmérleg elméletének és módszertanának érdemi fejlesztésére. Dávid (1978) mátrix-egyenletbe foglalta a vízkészlet-vízigény-egyensúly egységes folyamatszabái lyozási rendszerét és több-paraméteres mérleg-mutatórendszer bevezetését javasolta, Németh (1983) pedig a * vízmérleg-egyenleg eloszlási alakzatával a vízkészlet-