Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

1. szám - Göncz Árpád: Üdvözlő beszéd a Magyar Hidrológiai Társaság 75 éves jubileumi közgyűlésén (Szeged, 1992. szeptember 6.)

2 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM leplet lerántott - másról. Csupán saját lelkiismeretünket takargatjuk szemérmesen. Holott ideje volna már ebből az össztársadalmi szeméremből kilépnünk - egyénként, testületként egyaránt, mert akkor saját hófehérségünk markánsan közelítene mások feketeségéhez, és csak az indokolt árnyalatok maradnának. A hiteles árnyalatok. És akkor szót is könnyebben érthetnénk egymással. Tiszteletbeli vízügyesként sincs jogom arra, hogy a magyar hidrológia tisztes lelkiismeretét vizsgáljam, avagy botcsinálta szaktörténészként a magyar hidrológia nem kevésbé tisztesmúltját értékeljem. Sőt, ahhoz sincs kedvem, hogy eminens diákként elfújjam a mai napra rendelt leckét, esetleg történelmi dicshimnusz formájában. Amit a továbbiakban mondani szeretnék, az egy Önökkel rokoszenvező műkedvelő hangos töprengése a tényekről vagy azok megítéléséről. Az emberiség, sajnos, hajlamos arra, hogy ne együttélni kívánjon a természettel, hanem leigázza - vagy, miként finomabban kifejezték: átalakítására-törekedjen. Végtelen mohósággal. A trópusi őserdők nagy hányada már áldozatul esett a kapzsiságnak, más, hagymázas tervek - a folyók folyásirányának megváltoztatása - közös szerencsénkre nem valósultak meg. De összességében éppen eleget tettünk már környezetünk megrontásáért, és ha nem eszmélünk időben, utódaink hetediziglen bűnhődnek vétkeinkért. Azokért, melyekkel már nem egyszerűen komfortosabbá akartuk tenni életünket, hanem a természet urává és parancsolójává növekedni. Olykor brutálisan és értelmetlenül. A vízügyes - amióta a vízügy tudománya csak létezik mindig beavatkozott a természet eredendőrendjébe, ásatott bár öntözőcsatornát Mezopotámiában, építtetett vízvezetéket a római városoknak, vagy csapoltatott le mocsarakat a magyar Alföldön. A leírásokból például pontos képünk van arról, hogy milyen lehetett a Tisza-szabályozás előtti alföldi táj. Ma már egy másik Alföldünk van. Teljesen megváltozott arculattal. Az átváltoztatás a vízügyesek műve. A Vásárhelyi Páloké. Terveik és munkájuk nyomán a régi vizivilág alásüllyedt az emlékezetben. De csaknem negyvenezer négyzetkilométernyi terület szabadult meg az árvizek átkaitól. Csaknem negyvenezer négyzetkilométernyi föld kerülhetett művelés alá, emberek százezreinek a megélhetését megkönnyítve. Háládatlan és igazságtalan volna az az utókor, amelyik gyalázni kezdené Kiss József és Kiss Gábor emlékét a Ferenc-csatornáért, Vásárhelyi Páléi az aldunai hajóvontató útért vagy a Tisza szabályozásáért, Kvassay Jenőét a hazai víziúthálózat kiépítéséért, Zsigmondy Vilmoséi az artézi fúrásokért, Sajó Elemérét a tiszalöki vagy Kertai Edéét a kiskörei építkezésekért. A magyar vízügy nagyjainak munkásságából talán a legfontosabbat tanulhatjuk meg: az arányérzéket, a mértéket. Azt, hogy a bennünket körülvevő természeti táj meddig viseli, meddig viselheti el a művi beavatkozást és mikor kell meghallani jajszavát, amikor a végső határig elérkeztünk. Mert van, létezik egy határ, amikor az alkotási vágy bennünk tobzódó kisördögeit rövidre kell fogni és alázattal fejet hajtani a természet ősi törvényei előtt. Különben alkotásunk robolássá válik. Végzetesen. A Magyar Hidrológiai Társaság képe úgy él bennem, amelynek alapító és formáló tagjai mindig is tudták a mértéket. Nem voltak híján sem a tudásnak, sem az alázatnak. Ezért is jellemezhette a társaság tudományos munkáját minden jobb időben a szakmai előrelátás. Légyen bár szó a Balaton védelméről, a közműolló veszélyes szétnyílásáról, a gyógy- és hévizek energiahasznosítási törekvéseiről, a környezet- és vízszennyezés keserű következményeinek megsejtéséről, azaz minden olyan, tudományos témaként is jelentkező ügyről, melyekben a vízügyesek csak hallathatták szavukat, de a döntést hozók csak azt hallották meg, amit meg akartak hallani. Az árat, persze, végső soron a magyar társadalom fizette meg. Sőt, nem egy esetben fizeti még ma is. Fizeti a jövőben is. Rossz vagy jó politikai döntésekért a vízügyesek nem viselhetnek történelmi felelősséget. De - és talán erre ez a közgyűlés is alkalom -, ki-ki önmagába nézhet, hogy miként simult engedelmes eszközként a politika karjaiba. Olykor jobb szakmai meggyőződése ellenére. Vagy csupán azért, mert nem tudta önmagában rövid pórázra fogni hiúságát. Ismételten hangsúlyozni szeretném, hogy önvizsgálatra gondolok. Nem leleplezésekre, meaculpázásra. Még csak nem is a múlt sajátosan divatos megtagadására vagy elítélésére. Minden egyes ember és minden intézmény jelene - a nemzet jelenéhez hasonlóan - csakis a higgadtan értékelt múltjával együtt teljes. Rossz és jó múltjával. Hiszen múltunknak - közelmúltunknak is - van rossz és jó öröksége. A jót pedig sem gyalázni, sem elvetni nem szabad. Tisztelt Közgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Ismereteim szerint, amikor a közgyűlés 1917 februárjában úgy döntött, hogy ^Magyarhoni Földtani Társulaton belül megalapítja a Hidrológiai Szakosztályt - a későbbi Magyar Hidrológiai Társaságot -, az alapítók hazánk hidrológiai és hidrogeológiai viszonyainak tanulmányozását és a hidrológiai tudományok fejlesztését tűzték célul maguk elé. Aligha vitatható, hogy nemcsak jó és nemes, hanem időt álló célt fogalmaztak meg. Háromnegyed évszázadon át e társaság - a különböző viták, megpróbáltatások és tévedések ellenére - lényegében hű maradt a célhoz, s igazán fel nem becsülhető szolgálatot tett hazánknak, nemzetünknek. Maradandó alkotások jelzik az Önök munkáját, míg nem kevésbé jelentős elméletitudományos tevékenységük jól nyomon követhető a nemzetközileg is elismert Hidrológiai Közlöny hasábjain. Társaságukat tehát tények minősítik. Olyan tények, amelyekre büszke lehet a magyar vízügyes társadalom. És olyan tények, amelyek önbizalmat és erőt adhatnak a jelen, sőt a jövő feladatainak a végrehajtásához. Köszönöm - hazánk nevében is - eddigi tevékenységüket. Kívánom, hogy hasznosan töltsék itt, Szegeden az időt. Közgyűlésük váljon újabb mérföldkővé Társaságuk életében s valamennyiőjüket serkentse alkotásra. A közjó érdekében.