Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

3. szám - Becker Károly–Gyulafi Gyula–Némethné Tóth Veronika–Soós József: Visszatekintés a csőhálózat 25 éves fejlődésére

156 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM Visszatekintés a csőhálózat 25 éves fejlődésére Becker Károly Gyulafi Gyula Némethné Tóth Veronika Soós József Fó'városi Vízművek, 1566 Budapest, Pf. 512. Kivonat- A cikk 3 Fővárosi Vízművek csőhálózatának 125 éves fejlődését mutatja be. különös figyelemmel az utóbbi 25 évre. Az első vízműrendszerek kialakulásának bemutatása után a csőhálózat 1968. évi - a százéves jubileum idejében fennálló - állapotának ismertetése következik, ezt követi az elmúlt 25 év fejlődésének tanulmányozása, és a jövő időszak feladatainak számbavétele. Kulcsszavak: Vízmű, gerincvezeték, távműködtetés, karbantartás, csőhálózat, rekonstrukció 1. A csóliálózat kialakulása A 125 éves fennállását ünnepló' Vízművek csőhálózatának bemutatását rövid - de rendkívül tanulságos és figyelemreméltó - történeti összefoglalással kezdjük. Az első vízellátó rendszerek a mai főváros területén a múlt század második felében, közvetlenül a kiegyezést követően alakultak ki: - a pesti oldalon W. Lindley által tervezett és a mai Országház területén épült vízmű és a Kőbányai tégla falazott tárolómedence között létesített 2 db NA 500-as főnyomóvezetékre támaszkodva, majd - a századforduló éveiben - Kajlinger Mihály vízmú'igazgató tervei szerint a Káposztásmegyeri szivattyúháztól a megépült vízellátó rendszerhez csatlakozó 2 db NA 1200-as fó'nyomóvezeték lefektetésével, - a budai oldalon pedig Wein János koncepciójának megvalósításával, mely a Budaújlaki vízműre támaszkodva a budai hegyvidék nyomászónarendszerének az alapjait rakta le. Korunk mérnöke csak tisztelettel és csodálkozással tekinthet elődeinek megfontoltságára és előrelátására. E rendszerek kialakításakor alig 200.000 fő élt ezen a területen, mégis olyan kapacitások épültek ki, hogy egy fél évszázad után a közel 1 müliós lakosság és a dinamikusan fejlődő ipar számára kielégítő ivóvízellátást biztosított. A rendszer koncepciója olyan életképesnek bizonyult, hogy annak lényegét a 30-as évek nagy "megújítási terve" sem változtatta meg, csak bővítette, kiegészítette és korszerűsítette. A II. világháború bombázásai szörnyű rombolást végeztek a csőhálózaton. A béke első évtizedében ezek helyreállítása és Nagy-Budapest közigazgatási átszervezése miatt a peremkerületek vízellátásának a rendszerbe illesztése kötötte le az erőforrásokat. 2. A csóliálózat helyzete 1968-ban 2.1. A hálózat szolgáltatási megfelelősége A változásokat az alábbi tényezők együttes hatása követelte meg: — az ellátandó terület a peremkerületekkel lényegesen megnőtt és éppen itt volt a legalacsonyabb az ellátottság, számos körzetben teljesen hiányzott az elosztóhálózat, — a lakosság megközelítette a 2 millió főt és a lakások felszereltségének (melegvízellátás, mosógép, mosogatógép, távfűtés stb.) fejlődésével megnőtt a fajlagos fogyasztás, — az ipar dinamikusan fejlődött és ipari célokra is legnagyobb részben az olcsó ivóvizet vette igénybe, — a városfejlesztési programok behatárolt körzetekben lakótelepek felépítését irányozták elő, melyek sok esetben egy kisváros fogyasztását is elérték és különleges nyomásigényeket támasztottak (v. ö. magasházak). Nyilvánvaló volt, hogy az immár 100 éves alapokon kialakult vízellátási rendszer e változások hatásait már nem volt képes kivédeni. Átfogó hosszú távú koncepciók kidolgozására és megvalósítására volt szükség, melynek a csőhálózatot érintő legfontosabb fejezeteit az alábbi csoportosításban jellemezhetjük: — Az alapövezetek főnyomó- és gerincvezetékeinek a megerősítése A pesti alapövezet eddig a klasszikus szivattyúház és ellennyomó-medence rendszerben üzemelt. A betáplálást döntően a Káposztásmegyeri főtelep, az ellennyomómedence szerepét a Kőbányai és a Gellért-hegyi tárolómedence töltötte be. Most új feladatok ellátására kellett felkészülni: Az egységes keletpesti magasövezet teljes vízigényét az alapövezet gerincvezetékrendszerén keresztül kellett a három átemelő gépházhoz (Rákosszentmihályi-, Kőbányai" és Gilice-téri gépházakhoz) eljuttatni, mégpedig úgy, hogy a Csepel-szigeti "déli betáplálás" fokozatosan a káposztásmegyerivel közel azonos szintre növekszik (v. ö. "tranzit zóna"). A budai alapövezet főnyomóvezetékei hasonló okokból szorultak megvalósításra. Itt a fővároshoz tartozó magasövezetek vízigényének átlagosnál nagyobb ütemű növekedésén felül az agglomeráció egyes településeinek (Budaőrs, Budakeszi, Nagykovácsi) vízfogyasztását szállítani képes rendszerről kellett gondoskodni. A déli termelő-bázis kapacitásának bővülésével lehetőség nyílt - a pesti alapövezethez tartozó délbudai területek vízellátásának egyidejű javításával - a Gellérthegyi medencerendszer délről történő közvetlen megtámogatására (Duna alatti átvezetés és Délbudai főnyomócső).