Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

2. szám - Elek Sándor: Az agrár-struktúrapolitika vízgazdálkodási vonatkozásai

120 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM Az agrár-struktúrapolitika vízgazdálkodási vonatkozásai Elek Sándor, földművelési minisztériumi helyettes államtitkár Kivonat: A termelés kockázatérzékenysége növekszik. A kockázatcsökkentés eszközei sorában a vízgazdálkodási eszközök a jövőben várhatóan felértékelődnek és ezáltal a vízi infrastruktúra fejlesztésének igénye is erősödni fog. A versenyképes agrártermelés hatékonyságát jelentős mértékben meghatározza az infrastruktúra fejlettsége. Rendkívül fontos az is, hogy a rosszul értelmezett takarékosság miatt többnyire a megfelelő infrastruktúrát nélkülöző élelmiszer-feldolgozó üzemeink mind több intézkedést tegyenek vízgazdálkodásuk korszerűsítése, az ivóvíz-fel-, használás optimalizálása és a kibocsátott szennyvíz okozta környezetterhelés csökkentése érdekében. Kulcsszavak: Mezőgazdasági vízgazdálkodás, agrárpolitika, környezetvédelem. A Földművelésügyi Minisztérium vezetése nevében örömmel vettük a 75. Ünnepi Közgyűlésre szóló meghívásukat, mivel így ezúton is módunkban áll köszönetet mondani az ágazati feladatok megoldásához ezideig nyújtott segítólíész szakmai tevékenységükért. Örömmel teszünk eleget a megtisztelő felkérésnek azért is, mert tájékoztatást adhatunk az ágazat struktúrapolitikájáról is és az ahhoz kapcsolódó főbb vízgazdálkodási kérdésekről. A Kormány agrárpolitikája és programja az agrártérségek adottságaihoz igazodó, komparatív előnyökre építő, komplex agrárfejlesztést tűzte ki célul. Ennek keretében a gazdasági növekedés megvalósítása az ország agroökológiai adottságaiban lévő komparatív előnyök feltárását és arra alapozottan az agrárstruktúra átértékelését feltételezi. Az ország közép-európai elhelyezkedése többek között akkor használható ki legelőnyösebben, ha az agrárgazdaságban rejlő termelési potenciált az eddigieknél sokkal racionálisabban érvényesítjük. Ezt struktúrapolitikai szempontból feltétlenül figyelembe kell venni. Tudatosan struktúrapolitikáról és nem termeléspolitikáról van szó. Fontos felismerés ugyanis, hogy a korábbi évtizedek mennyiségi szemléletét felváltja a piacorientált minőségi termék-előállító szemlélet. Piacgazdasági feltételek között pedig a termeléspolitika kerül előtérbe, amelynek szerepe és megvalósítását szolgáló eszközrendszere is megváltozik, illetve átalakul. A struktúra-átalakítás jogi keretei részben már kialakultak, de még több fontos törvény megalkotása így pl. a kamarai törvény, az agrárpiaci rendtartás elfogadása, valamint érvényrejuttatása, a földjelzálog intézmény, az agrárszféra-hitelezés új alapokra történő helyezése - sürgető feladatként jelentkezik. A struktúrapolitika része az agrárökológiai potenciálra, a természetföldrajzi adottságokra épülő földhasznosítás is. Ennek egyik legfontosabb kiindulási pontja a tájbeosztás, a tájkörzet, amelyre a különböző agrárprogramok építhetők. A tájkörzetek igen széle skörű adatbázisra alapozottan tudományos igényességgel meghatározhatók. Az egyes termelési körzetek pedig •Előadás a Magyar Hidrológiai Társaság 75. jubileumi közgyűlésén, Szeged, 1992. szeptember 6-án. az elsődleges élelmiszeripari feldolgozás elhelyezkedését is részben behatárolják. Minőségellenőrzés, valamint a szállítási költségek csökkentése miatt nagyon sok esetben a termelés és a feldolgozás egy térségben kell, hogy történjék. A tájkörzetekre alapozott termelés előnyei annál jobban érvényesülhetnek, minél jelentősebb mértékű pótlólagos tőkebefektetés eszközölhető. Ennek előnye, hogy a jövőben hatékonyabb termelést tesz lehetővé és egyben a környezetkímélő követelményrendszernek is sokkal inkább megfelel. Ez a gyakorlat analóg a Közös Piaci Szabályozás regionális szemléletével. A mezőgazdaság — és a vele szerves egységben működő élelmiszeripar - fő feladata az alapvető emberi igények minél korszerűbb kielégítése. Az ezt célzó komplex tevékenység túlnyomórészt (különösen a mezőgazdaságban) a természeti erőforrásokkal való közvetlen napi kapcsolatban zajlik. Ennek során ezen erőforrások szakszerűen körültekintő, avagy felelőtlen „kezelése", kiaknázása nemritkán rövid távon is, de hosszú távon feltétlenül - és többnyire körforgásszerűen visszahat a természeti környezetre (ökoszférára), illetve az abban élő emberiségre. Ennek felismerése ma már mind szélesebb körben hat az agrártermelés gyakorlati és elméleti szekembereire, ezért napjainkban tevékenységük egyetlen szegmense sem nélkülözheti a környezeti szempontok mérlegelését. Különösen így van ez az élelmiszerfeldolgozás vonatkozásában. Ugyanis táplálékainkkal - amelyek szerencsére még ma is túlnyomórészt természetes eredetűek - nemcsak hasznos és élvezetes tápanyagokat fogyasztunk, hanem az azok alapanyagaiba a vízből (ill. vízzel), a földből és a levegőből bekerülő káros, vagy éppenséggel veszélyes anyagokat is, amelyek hordozóikba nem ritkán éppen az élelmiszeripari alapanyag-termelés és feldolgozás közvetlen, vagy közvetett hatása folytán jutottak. (Érzékletes például szolgálhat, hogy milyen fontos a konzerv-, vagy a söripar, de különösen a dinamikusan fejlődő üdító'ipar számára a kellő mennyiségben és minőségben rendelkezésre álló víz.) Ugyanakkor a környezetterhelési mutatók csökkentése elsősorbann technológiai korszerűsítésekkel biztosítható, a korszerű víz-, illetve alapanyag- és melléktermék-hasznosítási eljárások bevezetése révén. Nem