Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)

4. szám - Dobos Irma: Regényes élettörténet a tudósról: Pávai-Vajna Ferencről

DOBOS IRMA: Pávai-Vajna Ferenc 239 sűrűbbé váló nehéz anyagoknak megismerésével a meteoritok hasonlósága jutott előtérbe a Föld összetételének megítélésében (Vadász E., 1955). Való igaz, hogy a XX. század első évtizedében még geokémiáról alig esik szó és csak Goldschmidt és Gutenberg a Föld belső felépítéséről, majd az 1920-as években Vernadszkij és Ferszman végzett alapvető munkát a geokémia területén. Hazánkban az ELTE-n 1950-ben szerepelt először a Geokémia c. tárgy az egyetemi oktatásban, míg Szegeden Koch Sándor professzor már az 1940-es években oktatta a geokémiát a geológus hallgatók részére. A kiadvány igen kimerítően foglalkozik az olasz Larderello vízgőzbányászatával, amikor az ország geotermikus energiájának hasznosítását ismerteti. A felvetett hazai vízgőzbányászat esetleges megindítása csak az utóbbi években merült fel határozott formában, éspedig a jelenleg ismert és jóformán az egész országban már feltárt felsőpannóniai hévíztároló rendszer túlzott igénybevétele miatt, ez alatt egy másik, kb. 3000—4000 m mélységben valószínűsített tároló révén. Feltárása azonban sok ismeretlent rejt magában, az eredmény éppen ezért bizonytalan, s a meglévő kutak kis befejező átmérője miatt a kutatás kizárólag új fúrásokkal oldható meg (149. old.). Több helyen is találkozunk a fiatalkori mozgások kihangsúlyozásával. Pávai-Vajna Ferenc ez irányú munkájával megelevenedik — bár a mű nem hivatkozik rá — a XIX. század nagy geológus személyisége, Szabó József professzor, aki a magyar földtan első képviselője. „Egy continentális emelkedés- és süllyedésről Európa délkeleti részén" c. korszakalkotó munkája a magyar földtani irodalom olyan nagyszerűsége, hogy ehhez hasonlók csak Lyell, Ch. a Pozzuoli melletti Serapis templomához kötött megfigyelései lehettek. Szabó József a Duna teraszainak segítségével, a tengerpartoktól távol is fel tudta ismerni és rögzítette a szekuláris mozgásokat. Sikerült tehát eljutnia a neotektonikáig, a földtörténeti közelmúlt folyamatainak megismeréséig. Az ő nyomdokain haladt Pávai- Vajna Ferenc annak kihangsúlyozásával, hogy nemcsak a hegyvidéken, hanem a fedett alföldi területen is néhány méter mélységben gyűrt szerkezetek mutathatók ki. A legújabb vizsgálatok szerint a Dél-Alföldön 9—10 üledékciklus nyomozható, amely ugyanennyi lépcsőzetes, tektonikus eredetű süllyedés szakaszainak tudható be. Néhány területrészen, így a Hajdúságban viszonylagos stabilitás mutatható ki, amelyre a debreceni és a hajdúszoboszlói fúrások is esnek (Rónai A, 1977). Ezek a vizsgálatok tehát nem igazolták Pávai „gyűrt" elméletét, amit ő a negyedidőszak eolikus rétegeiben vélt felismerni. Az eolikus alatti folyóvízi rétegek települési viszonyait pedig Böckh Hugó már 1930-ban jól bizonyíttatta Sümeghy József ás Timkó Imre földtani szelvényeivel. Az mindenesetre érdeme Pávainak, hogy már 1917-ben, majd 1925-ben kifejti gondolatait a legfiatalabb kéregmozgásokról, felelevenítve ezzel Szabó József 60 évvel korábbi megállapításait. Vizsgálati módszere és következtetése azonban az Alföldre vonatkoztatva az akkori és a mai tudományos álláspont szerint elfogadhatatlan. Néprajzi gyűjtéssel csak 1910-ig foglalkozott, de e kevés idő alatt erdélyi tárgyú írásai előfurátai annak a néprajzi irányzatnak, amelyet ma kulturális ökológiának nevezünk. Jelentős szerepe volt a hazai barlangok számbavételében és újak leírásában. LJj irányvonalat jelölt ki „A forró oldatok és gőzök-gázok szerepe a barlangképződésnél" c. munkájában. Szerinte a barlangképződést nemcsak a felülről beszivárgó csapadékvíz okozhatja, hanem a mélyből feltörő forró víz és annak gőz-gáz kísérői (1930). Kár, hogy a szerző nem hivatkozott a tapolcai barlangra vonatkozó, napilapokban (1928) (pl. a Pesti Hírlapban) megjelent cikkre, amely Pávai-Vajna Ferenc javaslatát rögzíti Miskolc Tapolcán barlangfülrdő létesítésére (Székely K., 1988). Ilyen jellegű fürdő életre hívásához a feltételek adottak voltak, s így nem csoda, hogy a 30 év utáni megvalósításkor az első javaslattevő személye feledésbe merült . Nem értünk egyet a szerzővel, amikor olyan kifejezéseket használ, hogy „száműzték", „nem sikk Pávaira emlékezni", „elfelejtették", „indexre tették" stb. Úgy gondoljuk, hogy ezek a kijelentések nem teljesen helytállóak. Munkáira, pl. az 1965-ben kiadott „Magyarország hévízkútjai" hét, az 1968-ban megjelent „Budapest hévizei" kilenc munkájára hivatkozik. Legutóbb (1986) a Magyarhoni Földtani Társalat Tudománytörténeti Szakosztálya ünnepi előadóülésén 5 előadás hangzott el Pávai-Vajna Ferenc szakmai munkásságáról. Lehetne még sorolni a megemlékezések egész sorát az utóbbi közel három évtizedben, s ezek egyáltalán nem azt bizonyítják, hogy személye a feledés homályába merült volna. Ha a szerző nem lett volna teljes egészében meggyőződve Pávai-Vajna Ferenc személyének és kijelentéseinek csalhatatlanságában, akkor bizonyára feloldotta volna azt az egyik legfeltűnőbb ellentmondást, amely a kettős személynévvel kapcsolatos. Az olvasóban az a gondolat merül fel a diploma kiállításánál adódott nézeteltérés (63. old.) közlése és a halotti anyakönyvi kivonat bemutatása (319. old.) révén hogy a „Vajna" név egy olyan, toldalék, amely nem öröklés útján került a Pávai névhez. Nem kellett volna szükségszerűen beépíteni a szövegbe azt a kijelentést, hogy 1954-ben a Földtani Intézetben egyedüli „geológiai doktor" csak ő Pávai-Vajna Ferenc volt. Ezzel szemben az az igazság, hogy rajta kívül, ha több nem is, de még volt egy geológus hasonló végzettséggel. Ez a megkülönböztetés a tanári diplomát is szerzettekkel és a később végzettekkel szemben egyáltalán nem indokolt és talán egy kissé bántó is. Munkája nem mindenkor járt eredménnyel, s ezekben az esetekben akkor követte el a nagy hibát, amikor a kutatásban rejlő bizonytalansági tényezővel nem számolt. Sikertelenség esetén azután mindig környezetének emberi, szakmai, üzleti, sok esetben a politikai hozzáállását hibáztatta. Nagy kár volt a könyvben olyan nemzetközi hírű szakembereket is kipellengérezni, mint Nopcsa Ferencet, Vadász Elemért, Schmidt Eligius Róbertet