Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

3. szám - Várday Nándor–Tevanné Bartalis Éva: Vízminőségi állapotfelmérés és hatásbecslés a tervezett Bős–Nagymaros vízlépcsőrendszerben

154 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1991. 71. ÉVF. 3. SZÁM p) /AsOOOkm

2 J7 í ham

3*, f' / l3tnilljo lako^ I '—ro \'Pozsony £i te ' WOOOkmJ/fiyfyS 131000 km

1 2017 m3/s 16 millió lakás ^ ^Nagymaros / i)BUDAPes'r Maros J ÓÍÍOOOkm

2 56 millió /akós. ebből , 6-7 millió a Ounc menten BUKAREST BCLORAO DUHA JELMAGYARÁZAT: Duna medence határa B/GHV-hez csatlakozó rész- vizgyCijtik határa 100 200 Ikml 1. ábra. A Bős—Nagymaros vízlépcsőrendszer a Duna vízgyűjtőjén lakozó cseh-szlovák, magyar és osztrák vízgyűjtő területen kb. 5 millió ember él, többségük szintén városban. Az ipar és mezágazdaság itt is jelentős, bár fejlettsége elmarad az előbbi terület színvonalától. Szennyvízkibocsátásuk 10—15 m

3/s-ra tehető. A szakasz alatt — tehát a Fekete-tengerig tartó vízgyűjtő terület öt országra eloszló lakosainak száma kb. 56 millió fő. Ebből 6—7 millió azok száma, akik a Duna menti, illetve ehhez közeli településeken élnek, tehát akiket a Duna vízminősége közvetlenül érint. 3. A BNV-rendszerliez tartozó Duna-szakasz rövid története A Duna jelenlegi nyugati-keleti folyásirányát a hainburgi (dévényi) kapu áttörésével kb. egymillió évvel ezelőtt kezdte kialakítani. A Kárpátmedencébe lépő folyó, esését elvesztve, hatalmas és egyre vastagodó kavicstömeget (hordalékkúpot) rakott le, zátonyokat, szigeteket képezve, medrét gyakran változtatva. így alakult ki a Szigetköz és a Csallóköz Duna-ágakkal átszőtt, az árvízveszély miatt emberi letelepedésre kevésbé alkalmas területe, mely természetes képét még két évszázaddal ezelőtt is őrizte. A hordaléklerakás és zátonyépítés folyamata csak az utóbbi két évtizedben csökkent. A folyónak ez a nagyon változékony és nagyobb esésű (0,4 m/km) szakasza Pozsonytól Gönyűig tart. Ez alatt a folyam medre már aránylag egységes, megállapodott. A változékony kisalföldi szakaszon gyakran keletkeztek elöntések, a folyómederben a sok zátony, gázló pedig akadályozta a hajózást. Ezért már a múlt század közepén megkezdődött a folyó rendezése. Először sarkantyúk építésével, mederszűkítésekkel igyekeztek az állandó hajózó utat biztosítani. Az árvízvédelmi töltések építése 1850-ben kezdődött meg. A töltések építése során számos mellékág a Duna főágából véglegesen leválasztásra került. A töltések között egy 1—4 km széles és kb. 70 km hosszú mellékágakkal átszőtt erdős ártér alakult ki. A legnagyobb beavatkozásra 1886—1896 évek között került sor, amikor az ún. középvíz-szabályozás során egy 300—380 m széles főmedret képeztek ki úgy, hogy mederátvágásokkal hosszú, egyenes szakaszokat, enyhe ívű kanyarokat alakítottak ki. Párhuzam-műveket, partfalakat építettek és a mellékágak jelentős részének elzárásával igyekeztek a hajózáshoz szükséges vízmennyiséget a főmederbe kényszeríteni. A kívánt eredményt azonban ezek a beavatkozások sem hozták meg, mert sok helyen a kavicslerakódás és a mederfenék átlagos 2 cm /év emelkedése tovább folytatódott. A két háború között — amikor ez a szakasz már országhatárrá is vált — és a háború után, továbbra is szükségessé vált a beavatkozás. A mellékágak rendezésére 1966—1983 között került sor. Ennek is az volt a fő célja, hogy minél kevesebb víz szökjön el a főmederből. így sikerült elérni, hogy jelenleg kis és közepes vízhozamoknál a főmeder szállítja a víz több mint 90%-át. Az öt jobb oldali és öt bal oldali mellékágrendszer csak 2500 m

3/s-nál nagyobb vízhozamnál kapcsolódik be a vízszállításba. így a mellékágaknak a Duna medrénél kb. kétszer nagyobb, mintegy 35 km

2 területe alacsonyabb vízállásnál közel állóvíz jellegűvé válik. A hordalékkúpot határoló Csallóközi- és MosoniDunaág jelenleg Pozsony alatt zsilippel szabályozottan lép ki a Duna főágból. Ezek az ágak a Kárpátokból jövő Vág, Nyitra stb. illetve nyugat felől az Alpokból jövő Lajta, Rábca, Rába folyók