Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

3. szám - V. Nagy Imre: Hol tart a folyócsatornázás ökológiai megalapozása?

148 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1Í>!)1. 71. ÉVF., 2. SZAM tesítések kezdetéig nem dolgozták ki az ennek megfelelő üzemrendet, arra gondolva, hogy erre a fokozatos üzembe helyezés és a néhány éves próbajáratás tapasztalatai kellő lehetőséget fognak adni. Az ökológiai tudományok részéről viszont senki sem tudott számszerű, értékelésre is alkalmas előírásokat adni arra vonatkozóan, melyik üzemmód előnyös, vagy hátrányos, milyen elvek ós milyen határállapotok szerint szabályozzon az energiarendszer üzemeltetője. Nem tekintheti tehát véletlennek, hogy a vitatott dolgozat még fogalmi, megnevezési szinten sem tartalmazza ezeket a kérdéseket. Szabó I. M. dolgozata a tárgyilagosság látszatát kelti, amikor műszaki jellegű publikációkat idéz a parti szűrésű kutak vízutánpótlódási viszonyairól. Az említett szerzők azonban semmiféle hidraulikai és anyagtranszport vizsgálatokat sem végeztek, így állításaik a szakmai közhelyek szintjén mozognak. Valóban: a vízügyi szakterület egyes perifériális szintjéül nem ismeretesek a két- ill. háromdimenziós nempermanens szivárgás és kolmatáció leírására készült matematikai modellek, számítógépes programok és azok dunai alkalmazásának eredményei. Lényegében ugyanilyen a helyzet a lebegtetett és görgetett hordalékmozgás (feliszapolódás, mederegyensúly-alakulás), sebességeloszlás, vízszintváltozás lehetséges alakulását illetően is. így pl. a hidraulikai, energetikai modellek futtatási eredményei kimutatták, hogy az eredetileg tervezett csúcshullámok ellapítása (a felfutási, lefutási vízhozamgradiensek kb. egyharmadára való csökkentése és az Őreg-Duna élővízhozamának megkétszerezése) révén a sebességtér a teljes szakaszon jelentősen kiegyenlítődött és a korábbi vízszintingadozási mérték kb. egyharmadára csökkent, anélkül, hogy az energiatermelésben lényeges korlátozásokat kellett volna elviselni (V. Nagy I.—Rátky /., 1989). Szakkörökben közismertek a lebegtetett és görgetett hordalékmozgást leíró transzportegyenletek, a feltöltődés, ill. elmosódás feltételrendszerei. A dunai mederanyag-minták szemcseméret-sebesség-kémiai szennyezettség (pl. nehézfémek) kapcsolatai alapján a kívánatos sebességtér előállítására is mód van, így értelmetlenné válnak a feliszapolódás mértékére, jellegére vonatkozó feltételezések, (Rock B.—László F., 1988). Szabó I. M. nem idézi az erőműrendszer teljes üzembe helyezését megelőzően végrehajtásra tervezett szennyvíztisztítási programot. Eszerint ugyanis a magyar oldali vízgyűjtőn a települési szennyvizek tekintetében a KOI-ben mért szennyező anyagkibocsátás 57 t/d mennyiséggel csökkent volna, míg ipari szennyvizek tekintetében a tervezett csökkentés kb. 25 t/d. A csehszlovák oldalon a szerves anyag csökkenést 250—300 t/d értékben tervezték. Csak találgatni lehet, hogy Nagymaros elhagyása után mi marad meg ebből a programból. Mindenesetre kezdeményezni kell a szennyvíztisztítási program kormányegyezménybe való foglalását azzal együtt, hogy — az erőműrendszer teljes üzembe való léptetése csak a program végrehajtása után lehetséges, — az energiatermelés mértéke, a régi meder-üzemvízcsatorna közötti vízhozam-megosztás függvénye a monitoring rendszer által szolgáltatott ökológiai-vízminőségi állapotjellemzőknek. Az ilyen típusú eljárásokra bőséges tapasztalati anyagot tartalmaz pl. a San Francisco-i Világkonferencia kötetsorozata (1988). A szerző nagyon helyesen hívja fel a figyelmet a döntően ipari eredetű nehézfémek és egyéb, (feltételezése szerint: rákkeltő) anyagok koncentrációinak fokozódására. Ezek az anyagok NyugatNémetország, Ausztria, Csehszlovákia, (és csak kis részben hazánk) ipari és kommunális, továbbá mezőgazdasági szennyvizeinek tulajdoníthatók. Ehhez hozzá lehet tenni azt a közismert tényt, hogy egyes ausztriai tározók fenéküledékében a biomassza (megfelelő egyenértékben kifejezett) koncentrációja az üzembe helyezés óta kb. 64-szeresére növekedett. Az ún. „biomassza" hullámok vízeresztés idején akadálytalanul futnak végig a teljes magyar Duna-szakaszon, és a lerakódások közvetlenül veszélyeztetik a Felső-Duna és Budapest vízkivételi műveit. Van olyan, nem teljesen indokolatlan — külföldön is megerősített — vélemény, hogy az elmaradó nagymarosi duzzasztott tér alkalmas lehetett volna az említett terhelések felfogására, a főváros feletti vízkivételi művek megvédésére. Amerikai tapasztalatok szerint az ilyen folyami „ülepítő medencék" létesítése esetenként gazdaságos lehet, mivel a káros, leülepedő anyagok időszakos hidromechanizációs eljárással viszonylag olcsón eltávolíthatók a mederből és veszélyességük mértékétől függően partközeiben a hulladéktározókra vonatkozó előírásoknak megfelelően tárolhatók, illetve kezelhetők. A dunai ivóvízbázis üzemeltetőinek és a nagymarosi erőmű tervezőinek érdekösszeütközéseiről írt 1.4. alfejezet annyiban reális, hogy a teljes rendszer összefüggéseit nem mérlegelő (ipari célú) mederkotrás valóban hátrányosan befolyásolta a vízkivételi (vízminőségi) feltételeket. A Nagymarosi Erőmű elhagyása ezek után közvetlen javító hatást nem eredményez (folyószabályozási beavatkozás nélkül). Számolni kell azzal, hogy a nagymarosi „munkagödör" megszüntetése, kb. 500 ezer m

3 anyag lokális instabilitása következtében, a mederalfajulás Budapest irányában folytatódik, ami a fővárosi vízellátási feltételek további romlását okozhatja. Hasonló veszély fenyegeti a bősi üzemvízcsatorna betörkolása utáni Duna-szakaszt is. A szerző szerint a BNV vitája halászati, populációgenetikai, stb. nézetekre és érdekekre is kiterjedt. Ez a megállapítás csak annyiban helytálló, hogy az általános megállapítások szintjén ilyen viták valóban voltak, azonban ezek szakmai színvonala mélyen alatta maradt a nemzetközi szakismereteknek. A szerző összefoglaló következtetéseiből az derül ki, hogy a Nagymaros feletti Duna-víz minőségének félelmet keltő romlásával kell számolni