Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

3. szám - V. Nagy Imre: Hol tart a folyócsatornázás ökológiai megalapozása?

147 Hol tart a folyócsatornázás ökológiai megalapozása? V. Nagy Imre Budapesti Műszaki Egyetem Vízgazdálkodási Tanszék 1111. Budapest, Műegyetem rkp. 3—5. Kivonat: A tanulmányt szerzője Szabó István Mihály cikkének olvastán tartotta szükségesnek összeállítani. Rámutat, hogy az áramlási sebesség duzzasztás okozta csökkenését okolják ökológusi oldalon az általuk várt károsodásokért, holott sem az idézett cikkben, sem máshol éppen a vizsgálati adatok hiányában nem képesek megjelölni a káros hatásokat eredményező sebességtartományokat. Szabó István Mihály következtetései szerint Nagymaros felett a Duna-víz minőségének félelmet keltő romlásával kell számolni akkor is, ha a nagymarosi létesítmény nem is épülne meg! E tanulmány szerzője a nagymarosi duzzasztómű elhagyása helyett a létesítményrendszer üzemének olyan optimalizálását javasolja — s erre elvi módszert is ad —, amely az ökológiai ós a műszaki kívánalmakat egyidejűleg képes kielégíteni. Kulcsszavak: Dunai vízlépcsőrendszer, üledékszennyeződés, optimalizálás 1. Bevezetés E tanulmány megírásának közvetlen indokát Szabó I. M.\ ,,A nagymarosi vízlépcső valószínűsített hatása a Duna mikrobiológiai-biokémiai dinamikájára és a folyami nyersvíz minőségére" c. dolgozata adta, amely a példa értékszintjén mutatja be a hazai mikrobiológiai-biokémiai — áttételesen : ökológiai — szaktudományok egyik álláspontját a folyócsatornázási kérdéseket illetően, és amelynek lektori teendőire kért fel a Hidrológiai Közlöny szerkesztőbizottsága. Éltem azonban a szerkesztőbizottság által adott azon lehetőséggel, hogy lektori véleményemet ne az eredeti cikk szövegében érvényesíttessem, hanem önálló tanulmányban fejtsem ki. A hivatkozott dolgozat a műszaki — hidraulikai, hidrológiai — kérdéseknek kevesebb jelentőséget tulajdonít, mint amit az adott, multidiszciplináris problémakör megkívánna. Az idézett, egyébként bő terjedelmű irodalom sem utal kellő bel- és külföldi megalapozottságára a hidrológiai tudománnyal összefüggő kérdéseknek. Így azt kell megállapítani, hogy a hazai folyami ökológia terén is még sürgős pótolnivalói vannak a tudományos vizsgálódásoknak. A mondottaknak megfelelően először megjegyzéseket fűzünk a dolgozat fontosabb megállapításaihoz, majd — amerikai, francia és szovjet irodalmi példák alapján — kísérletet teszünk a vízerőhasznosításhoz, illetve a folyócsatornázáshoz kapcsolódó ökológia jelenlegi nemzetközi helyzetének és szintjének felvázolására. 2. A vízlépcsőrendszer leltételezett hatásai Szabó I. M. tanulmánya még azt a feltételrendszert látszik kiindulásként figyelembe venni, hogy a vízlépcsőrendszer vízerőművi üzemeltetésének egyedüli lehetséges módja az 1977-ben még tényleg ajánlott merev csúcsra járatás. Ez Bősnél pl. a 900 m

3/s napi középvízhozamnál egyetlen, kb. 4 órás üzemet jelentett volna, a 2000—3000 m

3/s vízhozamoknál pedig egy-egy délelőtti és délutáni csúcsüzemet, néhány órás időtartamokkal. (Nagymaroson természetesen folyamatos üzemmód volt tervezve.) A hidraulika és energetika tudományában kevésbé jártas véleményalkotók előtt ritkábban ismert azonban, hogy a vízlépcsőrendszer műtárgyai minden vízjárási helyzetben alkalmasak a természetes vízhozamok bármelyik értékének teljes átbocsátására, vagy különböző időtartamú visszatartására. Ebből következően, az energiatermelés sokféle, bármely előzetesen feltételezett merev sémától számottevően különböző üzemrendekkel is megvalósítható. Az üzemeltetés rugalmas rendszere lehetővé teszi, hogy a vízhozamok, ezeken keresztül a lefolyási sebességek széles intervallumban, az ökológiai feltételekhez lényegesen igazodóan, az energiatermelés számottevő korlátozása nélkül változtathatók legyenek. A nyolcvanas évtizedben — éppen ökológiai és vízminőségi oldalról jött bírálatok nyomán — külföldön már kialakították az ún. dinamikus terheléskövetés (finom szabályozás) módszerét és gyakorlatát, amelynek lényege a természetes vízjárásba való többszöri, de kisebb mértékű duzzasztási beavatkozás, ami által az energiarendszerben esetleg napi 8—-10 alkalommal is fellépő kisebb csúcsterhelések is követhetők. A Bostoni Nemzetközi Konferencia (1984) anyaga már tartalmazza annak megállapítását, hogy a vízi erőművek dinamikus hatékonysága a gyors szabályozhatóság miatt igen nagy, és az értékesebb csúcsenergia, valamint az energiarendszer biztonságának a frekvenciaszabályozás révén történő megnövelése miatt ez a terheléskövető üzemmód jóval gazdaságosabb is, mint a ,,hagyományos"-nak mondható merev üzemmód. A hazai vízügyi és energetikai tervezők megteremtették ugyan a rugalmas üzem feltételeit, de még a lé-