Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)
1. szám - Vita - Zsuffa István. Kisebbségben
50 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. fiVF., 1. SZÁM nem a sikerének jogosan örülő embertermészetes vágya késztette, hogy összegyűjtesse és külön kötetben kiadassa az árvíz során írott tudósításokat, „hadijelentéseket" és a „győzelem" után írott értékeléseket. Németh László itt másod közlésben hozott cikke az árvíz után, talán éppen Dégen Imre személyes kérésére, e k; dvány részére készült. Németh László azonban nem írt „megrendelésre", és amit itt most a Hidrológiai Közlöny újra bemutat, Németh László írta.* A Magyar Nemzet-beli cikkemre kaptam móg egy értékes reflexiót: A sajnos igen szerény, ós így névtelenségbe visszahúzódó kritikus azt kérdezi, hogy „hogyan merészeli a Mérnök úr Németh László nevét a szájára venni?". Ez a kritika késztetett arra, hogy előszedjem Németh László itt közölt cikkét. NÉMETH LÁSZLÓ Árvízi példa A töltéseken nem járum, a Duna medréből kidagadt mellét csak a pesti rakpartról figyeltem, a védekezők helytállását az „Esti Króniká"-ban, az árvíz száz napjáról szóló rádióelőadásokban követtem. Az árvízről nir csen hát írói emlékem. Amiről beszélhetek: az árvíz és a társadalom. Hogy alakult át a csapás a hozzám hasonló, távoli nézők tudatában. Az év úgy kezdődött, mint azok a hajdani esztendők, melyeket régi emlékiratok jelektől terhesként jegyeztek fel. Az előző évből átjött a szájés körömfájás, az ismerős falu határán parasztok szállítottak le a kocsiról, hogy egy gyanús lében megmosassák a kezem. Aztán a Balaton ragadozó halait, a drága fogast és csukát vetette ki nem gyanított tömegben telepeink alá, a nyári strandhelyekre a tó. Majd azokban a hetekben, amikor bosszankodva szoktuk, néhány biztató esőcsepp után, a felhők szétoszlását lesni, megindult az indiai monszunt megszégyenítő, kalászdöntő, éréskésleltető esőzés, s csak nem akart elmúlni. Sőt, akkor a tavaszból a nyárba, a nyugat-dunántúli folyócskákról a Dunára jött fel az árvízveszély, mint valami megtáltosodott magasugró bajnok, mely rendre megdönti az utolsó évszázad rekordjait. Az emberek eleinte az árvizet is úgy fogadták, mint a többi csapást: sajnálkoztak, sopánkodtak, mi lesz az országból; közben, mint a többi elemi csapásnál, keresték, miben hibáztassák a felelősöket: mi lesz itt, a külföldre eladott oltóanyag, a vizet rontó fűzfői méreg, amit — persze csak hallomásból — rövidlátásuk jeleként emlegessenek. Még én is gondoltam olyat: kár a természet leigázásáról olyan hangosan beszélni. Még meghallja. Hisz nemcsak a kenyerünk van az időjárás révén a kezében, millió orv módja van, hogy az óvatlan tervezőn bosszút álljonl De lassan megváltozott a hangulat. A szokásos kajánságot feszült érdeklődés és szinte futballpályai együttszurkolás váltotta fel. A beszámolók, 25 * Megjegyzés: Az 1988 augusztusi Jurta színházbeli Lípták show után írott, Magyar Nemzet-béli cikkemre többen is reagáltak: előbb Bérezik Árpád akadémikus hazudtolt meg a Magyar Nemzet következő számában azzal, hogy amiben rá hivatkozom, olyat ő egyáltalán nem mondott. A kérdéses vitaest (A víz és a környezet, Baja, 1988. április) — igaz, hogy csak vízmérnök, tehát nem szavahihető — résztvevőjének tanúbizonysága mellett azonban a vitáról készült videofelvétel is megtekinthető (Vízügyi Múzeum) és összevethető az általam leírt hivatkozás és az elhangzott mondatok. s persze az intézkedések is jól vezették a közhangulatot. Nem szépítették a veszélyt, mint ahogy egy időben divat volt a természeti csapásokat is szelídebbre hangolni, mintha kínai módra azt tételeztük volna fel, hogy a jó császárok uralma a természetet is harmóniára fogja. Nem, mi legalább húsz estén aludtunk el úgy, hogy holnapra Baján, Mohácsnál átszakad a gát. S reggelre mégsem szakadt I Ez annál szívetemelőbb volt, mert Szlovákiában, Jugoszláviában át-átszakadt. Mégis csak tud valamit a mi árvédelmünkl A kajánság most már csak""ilyeneket mondott: az 54-es árvíz, az "volt a szerencséjük, ha az nincs, a fél ország elúszik. Dé hát az is valami, ha okultak belőlel A jelentések napról napra közölték a gátakon dolgozó emberek számát: harminc-, negyvenezer, egész hadsereg. Autó-dömper karavánok robogtak a veszélyeztetett pontokra, megtanultuk, mi a buzgár, az ellennyomó medence, elmagyaráztattuk, hogy kell azt a bizonyos lemezt, miféle géppel az átcsorgó töltésbe nyomni. A mozikon át az árvíz képei is elterjedtek. Annyiszor íriák le előttem unokák s felnőttek a mohácsi betonfalat, egyik felén az út, másikon az útszininél magasabban hömpölygő Duna, hogy magam is látom, 'ha tán nem is úgy, ahogyan van. Az árvíz nemcsak az újságoknak, az otthoni beszédnek is főiémája leli, a Vízügyi Főigazgatóság, egy a számtalan főigazgatóságok közül, eleven táborkar, mely repülőgépen járja be a harctereket, s a mese szerint még veszélybe is került: ahogy leszállt volna, nem nyílt ki a gép futószerkezete. Nem tudom, mit emésztett fel az árvízvédelem, s mit pusztított volna el a földekre kibocsátott víz, de még ha megközelítené is (amit nem hiszek) a'védekezés költsége a rombolásét, akkor is megérte nagy nemzeti erőfeszítéssé fokozni, amelybe távoli kerületek gépei, különítményei, a hadser & jelentős része, a szükséges anyagok, a hazai s külföldi utánpótlás mind be lett vetve. Eredményes és tanulságos hadgyakorlattá vált a gátvédelem, a dagadt folyam másik oldalán győztes folyammá duzzasztva az emberi akaratot. Hallgattam a töltésen, a mohácsi főtéren, a dunai hajókon megkérdett embereket. A nyilatkozásnak van egy rádiónyelve, annyi, amennyi a lojalitást kimutatja, s amiért az ismerősök még nem csúfolnak ki. A szavak itt is ezek voltak— „ez a kötelességünk", „hát bizony süpped, de menni kell" — s mégis egy nagy, értelmes ütközet szelleme lengte át a már induló dömperes odavetett, lihegő szavát, amint a köz ügyeit a fejesekre hagyó polgár is megérzett valamit abból, milyen lehet másokkal, küszködő emberbrigádokkal egy nagy, értelmes ügyben összetartoznil Igen, így kell az országos veszéllyel szembemenni, a nemzetet ellene 26 mozgósitanil S itt hadd vallom be mindjárt, hogy magam nemcsak csodálatot — irigységet is éreztem a gáton küzdők iránt. Nem az árvíz az egyetlen csapás (bár a baromvész elcsendesedett, s a döglött halak nyomán a jóslat ellenére folyik a fürdőzés), amely a nemzetet fenyegeti. Az árvíz ellen küzdőknek azonban van egy óriási előnyük: a víz, az látható, a vízállás mérhető, a gátszakadást, a túloldalon levő házak sorsát mindenki el tudja képzelni, a kiürített falvak, menekülő asszonyok, gyerekek sírása a petyhüdtebb képzeletbe, lelkiismeretbe is belékap. Más veszedelmeit, pedig a következményük nagyobb, mint néhány száz összedőlt ház, néhány ezer hold kimosott vetés, nem ilyen képzeletre hatók. Ott van, nem az ár, de az apály, a gyermekszám ijesztő apadása, mely visszaeséssel, elvénüléssel, kihalással fenyegeti a velünk egy nyelvet beszélőket. Más apály, szinte kiszáradás: a munkakedvé. Az ember kifesteti a lakását, s utána tudakozódni kezd, vajon a nemzetgazdaság hányad résziben folyhat így a munka, s mindenütt kész a filozófia: „Ezért az órabérérti" „Hát az irodákonl" Vagy hogy a magunk kalászosáról beszéljünk. Ott a szocialista kultúrpolitika gyönyörű vetése, a sok százezernyi olvasásra kapott ember. Hogy folyja be a félponyva, hogy omlik rá a külföldi „dolce víta'Mrodalom, hogy buzog fel töltésen innen az olcsó 1910-es humor és szórakoztatási Ezeket (még ha mérhetők is, mint a gyermekapály) bajos árvíz méretű nemzeti üggyé tenni. Még az illetékes főigazgatóságok is valahogy úgy vannak vele, mint kezdetben a száj- és körömfájással: minek a közönséget nyugtalanítani? Sőt, mi, érdekeltek is nehezen kiáltjuk el magunkat? a magyar dráma már elúszott, nem akarunk nevetségessé válni. Holott épp erre van szükség, mint az 1965-ös árviz megmutatta. A nagy nemzeti összefogások a veszély levegőjében jönnek létre. A veszély, mellyel szembenéztek, nemzeteket szült újra, a történeti nagyság észrevett s leküzdött veszélyből táplálkozik. Ne kössük be hát egymás szemét, s a nemzeti csapást ne csak mint bányarobbanást vagy árvizet merjük valóságosnak tartani. Németh László cikkét azzal kezdi, hogy nem járt a helyszínen, sőt valószínűleg televízión sem követte az eseményeket. Az árvíz utáni gondolatait foglalta össze, amelyek közül néhány megdöbbentően aktuális ma is.
