Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

1. szám - Vita - Zsuffa István. Kisebbségben

VITA 51 Ellenpontként írja: „mérj én is gondoltam olyat, kár a természet leigázásáról beszélni". Ez az ellenpont magán a tézisen keresztül érdekes: a vízimérnök nem igázza le a természetet, ahhoz nincsenek meg az eszközei, ahhoz gyönge. Csak alkalmazkodik a természet folyamataihoz, azokhoz, amelyeket elődei évezredek során megismertek, elemeztek, leírtak és amelyeket az egyetemen, a munkája során ő is megismert, megtanult. Az árvíz alatt ezekhez az ismert folyamatokhoz passzív módon alkalmazkodva irányította a védelmet. A vízszabályozó művek, például vízlépcsők tervezésénél és üzemeltetésénél ezen ismert folyamatokhoz alkalmazkodva irányítja az emberi szükségletek kielégítését. Németh László nemcsak a természet leigázásának a kérdésén gondolkodik el, hanem felfigyel a hont a vízimérnökök tevékenysége ellen védelmezőkre is. Az ellendrukkerek, ,,a kajánkodók" a vízimérnöki tevékenységet végigkísérik. A vízhez mindenki ért, mert csak meg kell fordítani a vízcsapot, ós máris csorog, és mivel a vízi létesítményeket mindenütt és mindenkor az állam, a hatalom építteti meg, könnyű a tervezőt, műszaki irányítót e hatalommal azonosítani, és abban tetszelegni, hogyha a vízimérnököt támadják, a halaimat támadják. „Mégis csak tud valamit a mi árvédelmünk. A kajánság most már csak ilyeneket mondott: az 54-es árvíz, az volt a szerencséjük, ha az nincs, a fél ország alszik. De hát az is valami, okultak belőle." Valóban okultunk belőle: a szakértelemnek ós nem a mindent a politikának alárendelő nyüzsgőknek a feladata ós felelőssége a vízügyi munka. Ehhez kellett 54 ós az 56-os jeges árvíz tapasztalata, nemcsak nekünk vizeseknek, a nyüzsgőknek is, akik ekkorra — legalább a védvonalakról —eltűntek. Az árvíz után persze a „kajánság" a mindenkori demagógok újra jelentkeztek: többe került a védekezÓB, mint az elhárított kár. Vonuljanak le a vizesek, hiszen csak az arénán akarnak szerepelni, és hadd legyen pár milliócska kár, majd fizet a biztosító. Bontsuk le Nagymarost, fizessük ki a kötbéreket, ós még mindig jobban járunk, mert így nem lesz semmink, ami „kárt okozna" (vagy óppen hasznot, de ha lerombolják, akkor ez utóbbit nem is lehet igazolni), ós főleg a vizesek nem tudnak majd villogni. „Nem tudom, mit emésztett fel az árvízvédelem, s mit pusztított volna el a földekre kibocsátott víz, de még ha megközelítené is (amit nem hiszek) a védekezés költsége a rombolásét, akkor is megérte. . ." E mondatban nem a pátosz a lényeg, hanem a reális érzék: „amit nem hiszek". A védvonal egyetlen pontjának átszakadásával járó kárt a teljes védelmi költségek 10-szeresóre becsülte a Beruházási Bank (és nem a vízügy). Az árvíz során, biztos lehetett volna célszerűbb, olykor talán műszakilag is tökéletesebb, olcsóbb megoldást találni. A kapcsolatos anekdota közismert: A helyi védelem kiemelkedően legkiválóbb irányítója mondta, önirónikusan az árvédelmi kormánybiztos helyettesének: „Miklós, adjátok nekem gebinbe a védekezést, garantálom a sikert féláron, és még meg is gazdagodom". Nem árt ezt fölidézni most. Lehet, hogv a felső-dunai vízlépcsőrendszer esetében is van az építés alatt állónál „gazdaságosabb" megoldás. A megépült müvek lerombolása azonban a ,,kajánkodók" által 65-ben igényelt károknak a sikeres megvalósítása lenne. Az analógia azonban „költői" túlzás. Az árvédekezós során sokszor technikusoknak kellett milliós munkáról percek alatt dönteniök. A nagymarosi vízlépcsőt 40 éven át a legkitűnőbb, világszerte nagyra becsült mérnökök tervezték. Ma a világon megépült, a nagymarosinál nagyobb 20 000 (húszezer) vízlépcső közül kevés van, amelyet alaposabban készítettek elő. Németh László az 1965. évi árvíz után, sok új tény ós benyomás birtokában a ma agyontárgyalt kérdésekben nagyon óvatosan fogalmazott, sőt megállapítások helyett inkább kételyeit hangoztatta. Megfogalmazásaiban is érzékelteti bizonytalanságát: „nióg ón is gondoltam olyat. . ." írja, majd később is óvatos marad: „amit nem hiszek..." A természetátalakításról éppen olyan óvatosan fogalmaz, mint a védekezés gazdasági mérlegéről. Holott amit mond, az nem bánthat senkit, ós a vizesek iránti szimpátiája is egyértelmű. Mi lehet az oka annak, hogy ugyanezekben a kérdésekben a mai írók, a leghatározottabb módon, és egyértelműen kijelentenek, kinyilatkoztatnak dolgokat, elítélnek bennünket, olyan jelzőket osztogatva, ós olyan vádakat kovácsolva, amelyekre már inkább a gyűlölet, mint az egyszerű antipátia a jellemző? Nem hiszem, hogy Németh Lászlónál alaposabban meggondolnák mondanivalójukat, nála több információjuk nem lehet! Valami azóta bizonyos, hogy megváltozott. ( Az összeállítás közlését folytatjuk.)