Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Karászi Kálmán: Gondolatok a vízügyi ágazati politikáról, az ágazati szemléletről

202 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990 . 70. ÉVF. 3. SZÁM rendszer feltételeinek megfelelően? Az egyik vízpazarlásra, a másik takarékosságra ösztönöz, de a legszegényebb rétegeket sújtja leginkább. — Váljék-e a vízgazdálkodás az eddigieknél szorosabb függvényévé a társadalmi-gazdasági fejlődésnek, vagy harcolnia kell a többé-kevésbé önálló fejlődés lehetőségéért? Legyen a vízügyben önálló ágazati politika, például az öntözés, vízellátás-csatornázás fejlesztésében vagy egyszerűen alkalmazkodjék a kiszolgálandó ágazatok fejlesztési politikájához? — A vízellátás és szennyvízkezelés közötti olló nyílásából adódó konfliktusok: Az alábbi alternatíva feloldása: a) Alapvető cél a vízellátás maximális ütemű fejlesztése, mert ezt kívánják az igények. Ugyanakkor nem biztosítható az egyidejű csatornázás, s így számolni kell a felszín alatti vizek elszennyeződésével. b) Vízellátást nem fejlesztünk egyidejű szennyvízkezelés nélkül. Mi történjék? Meg kell tanulnunk a szennyeződésekkel együtt élni? Végül még egy példa: — A jelenlegi gazdasági ösztönzők a vízszolgáltató vállalatokat arra késztetik, hogy kapacitásukat maximálisan használják ki, minél több vizet adjanak el. Erre ösztönöz az árbevétel és a nyereségérdekeltség. Ez a vállalati érdek azonban ellentétes a víztakarékosság elvével, melyet az ágazat egésze képvisel. 3.4 Ágazati szemlélet — Kapcsolatok Végezetül néhány gondolat az ágazati szemléletről, s az ebből eredeztethető kapcsolatrendszerről. Az ágazati szemlélet fogalomkörébe soroljuk az ágazat központi intézményi és területi irányító apparátusának — a vízgazdálkodás lényegéről, legfontosabb teendőiről kialakított felfogását; — a vízgazdálkodáshoz is kapcsolódó, de egyébként célját, rendeltetését, jellegét illetően más ágazatok hatáskörébe tartozó feladatok kezdeményezésével és végzésével összefüggő felelősségi kérdések megítélését. A vízgazdálkodás lényegéről, legfontosabb teendőiről kialakított felfogás akkor tekinthető helyesnek, ha az egy részről igazodik az átfogó politika által megfogalmazott jóléti és gazdasági célokhoz, más részről abban az értelemben előtte jár annak, hogy rámutat a vízgazdálkodás-fejlesztés szükségességére, megalapozó jellegére, a fejlesztés által elérhető — más ágazatókat érintő — kedvező hatásokra és lehetőségekre. A víz szerepének, jelentőségének változása, sokrétűsége át kellett, formálja az ágazati szemléletet, gondolkodásmódot is. Ez az átformálódás a műszaki-hidrológiai gondolkodásmódtól az érték, a tulajdonság és gazdaságosság — s legfőképpen a környezetvédelmi — kategóriákat előtérbe helyező felfogásra, nem ment és nem megy kisebbnagyobb zökkenők nélkül. Az úgynevezett klaszszikus vízgazdálkodáshoz való kötődés, melynek szemlélete a vízügyi szakágazatok szerinti elkülönülés, a létesítménycentrikusság irányába hat, s melynek központjában — egyes esetekben nem indokolatlanul és nem szükségtelenül — a „mű" és annak tulajdonságai állnak, még erős. Nem ennek teljes leküzdésére van azonban szükség, mert — kétségtelen — esetenként ez indokolt, hanem olyan gondolkodásmód kialakítására, melyben a mai kornak és szükségletnek megfelelő irányzatok a dominánsak. A gondolkodásmódban előtérbe kerül a vízzel, mint készlettel és veszélytényezővel való átfogó, többcélú gazdálkodás. A többcélúságon azonban nem csak egy-egy létesítmény két vagy több hasznosítási és szabályozási feladat ellátására való alkalmasságát kell érteni. A korszerű szemlélet középpontjába helyezendő többcélúság akkor biztosítható, ha — a vízháztartást, vízminőséget és vízi környezetet érő valamennyi emberi hatást beleértjük a vízgazdálkodás fogalomkörébe; — elvégezzük a vízhez kapcsolódó igények, szolgáltatások és hatások által kialakított érdektényezők tárgyszerű (monetáris vagy verbális) számbavételét, feltárjuk a létező vagy latens konfliktusokat és hasznosítási lehetőségeket, s mindezek alapján formáljuk ki az össztársadalmi érdeknek leginkább megfelelő fejlesztési és döntési változatokat. Az ágazati szemlélet milyenségének (sok vitára okot adó) egyik sajátossága a vízgazdálkodáshoz is kötődő, de főrendeltetésében nem vízgazdálkodási célú tervekkel, szándékokkal összefüggő ágazati szerepkör kialakításának módja. A probléma mibenlétét konkrétumokkal lehet a legjobban megvilágítani. Például szolgálhat az öntözés ügye. Az mindenki előtt kézenfekvő, hogy az öntözés a növénytermesztés — tehát a mezőgazdaság — egyik technológiai eszköze. Alkalmazásának vagy mellőzésének eredménye vagy hátránya a mezőgazdaságban és nem a vízgazdálkodásban jelenik meg. Ebből származóan, a dolgok természetes menete az, hogy igényeivel, sürgetéseivel, az alkalmazás vagy nem alkalmazás kérdésének eldöntésével a mezőgazdaság járjon elöl. Másképpen fogalmazva: annak felelőssége, hogy öntöznek vagy sem — amennyiben az öntözés műszaki lehetőségét a vízügy megteremtette — a mezőgazdaságé és nem a vízügyé. Ennek nyilvánvalósága ellenére, az 50es években a vízügy is jelentős szerepet vállalt abban, hogy az öntözést ráerőltessük sok olyan mezőgazdasági üzemre is, melynek technológiai színvonala még a „száraz" gazdálkodás megfelelő viteléhez sem volt elegendő. A következmény ismert. Jó hatékonyságú öntöző gazdaságok mellett, a mennyiségi eredmények hajszolásából létrejött sok, szétszórt, kis terjedelmű, ezért az üzemeken belül jelentéktelen súlyú öntözések nagymértékű elsorvadása az a kép, amely a magyar öntözőgazdálkodást fő vonásaiban jellemzi.