Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

3. szám - Refuznyiki - Reményi Péter: Ami a vitából mindig kimarad – Szólásszabadság vagy félrevezetés? - Vágás István: Kiket kapott el tulajdonképpen Bős–Nagymaros kapcsán gigantománia? - Zsuffa István: Vita? Álvita

REFUZNYIK1 187 És hovatovább ott tartunk, hogy a dunai vízlépcsőrendszer több évtizedes előkészítésében részt vevő sok száz, különböző szakmájú szakember véleményére senki sem kíváncsi. Erkölcsileg vagy szakmailag ennyire leírtuk őket, vagy csupán valami egészen más véletlen áldozatai? Emberek ezreinek sértegetése is vádaskodás nélküli, értelmes, szót érteni akaró és nemzeti felelősségtudatot tükröző szakmai — és nem politikai! — vitára van szükség és nem hangulatkeltésre! És a nyilvánosság előtt büszkén hirdetném az ellenzők, a kritikusok helyében, hogy milyen sok kérdésben „kényszerítették" a kormányzatot és a cselekvő szakembereket, tudósokat, vizeseket a tervek módosítására. Akkor is pozitív ez a hatásuk, ha ők csak aggályokat vetettek fel, sőt gyakran alaptalanul katasztrófaveszélyt kiáltottak, de nem tudtak megoldást javasolni az emberi célok környezetet kímélő és fejlesztő megoldási módjára. De erre a szakemberek adják meg most már egyre érzékenyebben a válaszokat. Budapest, 1988. augusztus Reményi Péter Kiket kapott el tulajdonképpen Bős— Nagymaros kapcsán gigantománia? Szokatlan dolog a Magyar Nemzet egyik, tíz éve megjelent cikkéhez tíz év után hozzászólni. De nem lesz érdektelen. 1978. május 11-én adott hírt a Magyar Nemzet a Magyar Urbanisztikai Társaság klubnapjáról. Többek között két, ma eléggé ismert mérnök tett ott előadásában javaslatot vízgazdálkodásunkat alapjaiban átformáló, grandiózus tervéről: a Sződliget—Galgamácsa—Aszód—Jászberény—kiskörei tározó irányában létrehozandó Duna—Tisza-csatornáról, a másfél milliárd köbméter víz befogadására szolgáló, Váchartyán, Galgamácsa és Acsa térségében — további kiegészítésben Gomba község térségében is — megépítendő víztározóról, a Duna vize egy részének Tiszába vezetéséről, a borsodi iparvidék, Hatvan, Jászberény, Szolnok, Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, sőt Szeged környékének ivó-, ipari- és öntözővíz-ellátásáról, s a Tiszaalpárnál létesítendő hatalmas tározó Duna-vízzel történő feltöltéséről. A többszintű tározótavak közé beépítendő szivattyús turbinarendszerrel olcsó villamos csúcsenergia-termelést javasoltak megvalósításra. A továbbiakban kidolgozták az említett víziót- és tározórendszer kapcsolatait a leendő Duna—Rajna—Majna vízút-rendszerrel, a Budapest— Miskolc—Debrecen—Záhony vasútrendszerrel, a hazai kelet—nyugati áruszállítási főiránnyal. Rámutattak a közlekedési útvonal csehszlovák, szovjet, román szállítási kapcsolataira a vízi utat, vasutat és közutat illetően. A Magyar Nemzet tudósítása nyomán kialakult érdeklődés miatt a grandiózus és igen komplex terv megalkotóit a Magyar Hidrológiai Társaság Szegedi Területi Szervezete 1978. október 10-ére, előadóülésre hívta meg, ahol nemcsak előadhatták, hanem az általuk felkért, és a nagyszámú hallgatóság sorából jelentkezett hozzászólók megnyilvánulásai nyomán, meg is vitathatták elgondolásaikat. Az előadásokról és a vitáról fennmaradt a hangszalag, így itt most röviden, pontosan beszámolhatunk arról, mivel egészítették ki a tervezők eredeti javaslataikat. Az első előadó kifogásolta, hogy az Országos Vízügyi Hivatal és Dégen Imre, akkori elnök nem méltatta figyelemre 1975-ben benyújtott javaslatukat, s az akkor új elnök, Gergely István dr. jóindulatát vélte felfedezni abban a levélben, amely a tervjavaslat felvetett gondolatainak és elképzeléseinek hasznosítására tett ígéretet. Kifejtette, hogy a Tisza völgyének vízhiányát csak dunai átvezetéssel lehet enyhíteni. A Duna—Tisza-csatornát azonban nem szabad Budapest alatt kivezetni a Dunából, mert csak a főváros felett lehet előkezelhető tiszta vizet találni a Dunában. Az északi — Vác alatt kiágazó — Duna—Tiszacsatorna gondolatát addig azért vetették el, mert nagy volt a földmunkaigénye, hiszen a Gödöllőihegységet át kellett volna törni. Az előadók szerint a Bős—Nagymaros vízművel való kapcsolat ténye és az ő tervükből származó előnyök megérik azt is. hogy a Gödöllői-hegységen át, 80 méteres bevágással, 50 millió m

3 földanyag kiemelésével, a Duna—Tisza-csatorna, a mellette haladó út és vasút számára áttörést (és különlegesen nagy környezetrombolást...) létesítsenek. A hegységből kikerülő földanyag kiválóan alkalmas az 1978 októberében már 2 milliárd m

3 egy balatonnyi összmennyiségű — tározó(k) töltéseinek elkészítéséhez. (Igaz: ez a földmennyiség annyi, mint amennyit a Tisza-szabályozás első 25 évében, az egész országban az árvízvédelmi töltésekbe beépítettek!) Hogy azután ez az előkezelt Duna-vízzel feltöltendő tározórendszer milyen talajvízproblémákat okozna vagy a hosszú állásidő miatt, milyen minőségűvé válna, ezzel ez a nagyvonalú terv már nem foglalkozott. A beruházási összeget, szintén nagyvonalúan, 20—22 milliárd, akkori forintban adja meg az elgondolás, azzal, hogy ez az ötéves terv előirányzataihoz képest nem is sok, és meg lehet szerezni hozzá a Gabcikovónál és a Budapesttől északra vezetett Duna—Tisza-csatornán át, nyugat—keleti belhajózásában és -szállításában is érdekelt Csehszlovákia anyagi támogatását is. (?) Különös figyelemmel hívta fel 1978 októberében Szegeden mindkét előadó a hallgatóságot a csúcsenergia-fejlesztés óriási előnyeire, megállapítva és számokkal igazolva, hogy a vízi energia sokkal olcsóbb és tisztább a gázturbinás megoldásoknál. „A csúcsenergiát kiválóan el lehet adni a világpiacon" — mondották.