Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

3. szám - Refuznyiki - Reményi Péter: Ami a vitából mindig kimarad – Szólásszabadság vagy félrevezetés? - Vágás István: Kiket kapott el tulajdonképpen Bős–Nagymaros kapcsán gigantománia? - Zsuffa István: Vita? Álvita

188 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVFOLYAM. 3. SZÄM A második előadó megállapította, hogy az északi Duna—Tisza-csatorna nyomvonala „dombságot, ill. alacsony hegyvidéket keresztez. A mai technikai fejlettség mellett ezért nem szabad túlságosan aggályosnak lennünk, mert az igaz, hogy a vízválasztó áttörése kb. 50 millió m

3 földmunkát jelent, tehát többet, mint maga a (Budapest alatti) 40—45 millió m

3-es csatornatérfogat, de ez ma nem tétel". Lengyelorságban is megmozgatnak egy bányászati külfejtésnél 4,5 milliárd m

3 földet. „A nagy bevágásból, amitől annyira félünk, az 50 millió m

3 föld elég ahhoz, hogy biztonságos gátméretekkel ezeket a nagy tározókat létre tudjuk hozni." „ ... Ha szilárd kőzettel is találkozunk, még akkor is ragaszkodni kell az adott tömegű bevágáshoz, annak érdekében, mert az 5—6 km távoli tározók töltésanyagához ez mindenképpen kell." Az 53 m víztükrű csatorna, a mellette futó úttal és vasúttal együtt, egyébként a tervező szerint nem nagy, mert ilyen méretek — ide értve a 15—16 m-es, néha 34 m-es hajózsilipeket vagy hajóemelő műveket is — „az európai víziút-rendszerekben használatosak". A 20 milliárdos költséget a második szerző az energiaágazatra (8 milliárddal), a nagytérségi vízgazdálkodásra (8 milliárddal) és a hajózásra (4 milliárddal) kívánja ráterhelni. Hivatkozik még arra is, hogy világszerte és nálunk is, óriási a csúcsenergia-igény, amelyet pl. már Csehszlovákiában is szivattyús hidraulikus energiatározókból szolgálnak ki. Hivatkozik arra is, hogy az árvái tározót eleinte úgy járatták csúcsra, hogy mezőgazdasági területeket is elöntött az árhullám. Megépítették ezért a tvrdosini vízi erőművet és duzzasztógátat, amely megszüntette a káros hullámzás hatásait (akárcsak a Dunában a nagymarosi duzzasztó a bősi csúcsüzeméit fogja). Rendkívül nagy az az iram, amellyel pl. Lengyelországban vagy a Szovjetunióban tározókat létesítenek. „Mi csak azzal az inotai gázturbinával tudunk dicsekedni, amely ellen a Pénzügyminisztérium erélyesen tiltakozott." Az igaz, hogy az itt vázolt elgondolások kiviteléhez sok pénz kell, de a példák azt mutatják, hogy „az csak vezetői készség dolga, hogy valamire van-e pénz vagy nincs pénz". Lássuk még, hogy mit mondott a két előadó által felkért hozzászóló, az, aki még számtalanszor vállalta ugyanemellett a két előadó mellett ugyanezt a hozzászólói szerepet: Az északi Duna—Tisza-csatorna, annak tározóés energiafejlesztő létesítményei jó csatlakozást teremtenek a már elhatározott Bős—Nagymaros vízrendszerhez, s nem tehermentesítik, hanem komplexen kiegészítik azt. Csatlakoznak az országos területfejlesztés koncepcióihoz, és ámbár az Országos Vízügyi Hivatal a vonatkozó költségeket sokallta, ez az álláspont nem fogadható el, mert: „az kerül kevesebbe, ami többe kerül". Ha valaki „gigantikus" vállalkozásnak nevezi a Bős—Nagymaros vízlépcsőrendszer megépítését, minek nevezze azt, ami egy önmagában szintén hozzá mérhető, tehát „gigantikus" másik művel még meg is fejeli, meg is duplázza az eredeti alkotást? Ugyanazokkal a problémákkal, azoknak az Alföld északi részére való kiterjesztésével, amit Bős—Nagymaros esetében olyan sok „független" környezetvédő egyesülés kifogásol, mint pl. a környezetrombolás, grandiózus földszállítás, biológiailag kifogásolt víztárolás, talajvíz-háztartás megbontása, csúcsenergia-fejlesztés, szivattyús energiatározás, Duna—Majna—Rajna-csatornarendszerrel való kapcsolat, óriási hajózsilipek, idegen országgal való együttműködés és anyagi hozzájárulás, csehszlovák belső szállítások magyar területi megoldása, stb., stb.? Azt lehetne gondolni, hogy ezeknek a hatalmasságittas javaslatoknak a szerzői a vízügyi szolgálat elvakult „szakbarbárai", akik saját dicsőségüket szeretnék megalapozni. És most lepődjék meg az olvasó, felnyitjuk a „jeligés borítékokat": Az „első" előadó neve: Hábel György ny. mérnök, a „második" előadót Molnár Istvánnak hívják, aki szintén ny. mérnök, hozzászólójuk pedig dr. Perczel Károly, ny. intézeti igazgató. Ismertek ezek a nevek 1988-ban is. Csakhogy tíz év után, mindegyikük arról híres, hogy a legádázabb ellenfelei annak a Bős—Nagymaros vízműrendszernek, amelyhez tíz évvel ezelőtt saját, grandiózus elgondolásukat akarták csatolni, „kerül, amibe kerül". Megtaláltuk tehát azokat, akiknek a nevéhez a „gigantomániás" eszmék hozzá társíthatok. Az olvasóra bízhatjuk annak eldöntését, vajon jogosan emlegethetik-e a Bős—Nagymaros vízlépcsőrendszer 1977. évi döntéshozóinak felelősségét éppen azok, akik ehhez a tervhez csatlakoztatták grandiózus kiegészítésüket, amely az eredeti műnél lényegesen súlyosabb műszaki, környezet- és tájvédelmi, továbbá gazdasági problémákat vetett fel? Helyeselhető-e, hogy ugyanazok, akik óriás víztározók és csúcsenergia-termelő művek elgondolói és népszerűsítői voltak tíz évvel ezelőtt — az idén, augusztus végén felvett televíziós beszélgetés során — dühtől is remegve szidják azt a vízügyi szolgálatot, és annak képviselőit, amelyet régebben éppen ők akartak sokkal súlyosabb nehézségek és kockázatok vállalására rávenni, mint amilyeneket a Bős—Nagymaros-rendszer egyáltalában magában rejthet? Mit tartson 1988-ban benyújtott petíciójukról az a mai környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter, akinek országos vízügyi hivatali elnök elődjeihez 1975-ben és 1977-ben ugyanők, az ellenkező tartalmú szélsőségekkel teljes javaslatot nyújtottak be? Hol a biztosíték arra, hogy mostani véleményük az idők és a divatok változásának megfelelően, nem vesz majd később ismét radikális fordulatot? A Magyar Hidrológiai Társaság 1978. októben 10-i, szegedi előadóülésének elnökeként és annak a Vásárhelyi Pál Társaságnak alapítójaként, amely a közvélemény tényszerű tájékoztatását tűzte céljául, kötelességemnek tartottam a fentiek nyilvánosságra juttatását. Vágás István