Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

4. szám - Szalai György: Izrael vízgazdálkodásáról

•»ZALAI GY.: Izrael vízgazdálkodásáról 225 1948-ban, az államalapítás évében, mintegy 800 ezer ember élt e területen, ahova aztán az 50-es években évente átlagosan 200 ezer bevándorló érkezett. Az ország gazdasági alapjai gyengék voltak, természeti kincsek alig vannak, az ipar fejletlen és kisméretű volt, a mezőgazdálkodás pedig kezdetleges. A tömegesen bevándorló szakképzetlen emberek java részét célszerűen a mezőgazdaságban kellett foglalkoztatni, ós elsősorban az ország déli felében, ahol az új települések létrehozására lehetőség kínálkozott. Itt azonban öntözés nélkül nincs mezőgazdasági termelés, de a települések létrehozása is a vízgazdálkodás szervezetének és tevékenységének kialakítását ós megszervezését kívánta meg. Ilyen körülmények között a vízgazdálkodás nem rentábilis gazdasági tevékenységként, hanem a társadalmigazdasági lét feltételeként merült fel. Ehhez jogi megalapozásul 1959-ben átfogó vízügyi törvényt alkottak, melyben állami tulajdonnak nyilvánították az ország vízkincsét, a víznyerés, vízszállítás ós szétosztás, kezelés, felhasználás létesítményeit, berendezéseit azonban nem. Mivel a legnagyobb vízhasználó a mezőgazdaság, a vízügyi szakigazgatás (Water Commission) a Mezőgazdasági Minisztériumon belül működik. Feladata alapvetően három csoportra osztható: gondoskodik a vízkészlet megőrzéséről, a víznyerési lehetőségek fejlesztéséről, a vízkészlet elosztásáról, illetve eladásáról. A rendelkezésre álló víz kiadagolása a termelőknek és fogyasztóknak szigorúan fegyelmezett rendszerben történik a szűkös feltételek miatt. Az ipar (amely csupán néhány százalékát teszi ki az országos vízfelhasználásnak) termelési volumene arányában részesül a vízkincsből. A mezőgazdaság vízellátása elsődleges feladat. A termelők a termesztett kultúra nemzetgazdasági fontossága mértékében meghatározott kvótában részesülnek. Túlfogyasztás esetén valamennyi vízhasználó büntető tarifát fizet. A víz eladási ára ós termelői ára között nincs közvetlen összefüggés. Kétféle vízdíjat alkamaznak: egy alacsonyabbat (12 USD cent/m

3) a termelők (mezőgazdaság és ipar) esetében és egy magasabbat (16 USD cent/m

3j a fogyasztók (kommunális vízellátás) esetében. 1962 óta működik az a vízdíj kiegyenlítő rendszer, amelynek keretében állami támogatásból egyenlítik ki a termelési ár és eladási ár közötti különbséget. Ennek értéke mintegy 40 millió USD/év. A vízügyi igazgatás feladatai közé tartozik a fejlesztési, beruházási feladatok kijelölése és irányítása. Ennek értéke 50 millió USD/év. Két további fontos tevékenységi területe a vízminőségvédelem, amelynek keretében a legkiterjedtebb munka a felszín alatti víztartók védelme elsősorban az elsósodástól, illetve a készletek pótlása, másrészről a szennyvíztisztítási program végrehajtása, amelynek révén újrahasználható készlethez jutnak, valamint a kutatás-fejlesztés (évi 10 millió USD költséggel), amit az igazgatóság hatáskörébe tartozó Hidrológiai Szolgálat végez. 3. Vízkészlet-gazdálkodás 3.1. Jelenlegi helyzet Izrael megújuló természetes vízkészleteinek 1/3 része felszíni víz, 2/3 része felszín alatti víz. A felszíni víz java része a Kinneret-tóban tározódik, s innen jut az országos hálózatba (420 millió m

3/év), kisebb részét további állandó (északon) és időszakos (délen) vízfolyások szolgáltatják, és többnyire tározók közbejöttével helyileg, illetve regionálisan hasznosítják. A felszín alatti vizet két víztartó, illetve a talajvíz szolgáltatja. A tengerparti víztartó homok, homokkő, az ország középső részén karszt víztartó (Yárkon Tanninim) helyezkedik el (1. ábra). A vízkészletek többsége országos hatáskörű szervezetek kezelésében integrálódik. A víztermelő és -szétosztó rendszerek többségében a kommunális, ipari és öntözővíz-ellátást egy hálózatban fogták össze, ahonnan ma már egyre kisebb hányad kerül öntözésre (1960-ban az 1,3 milliárd m

8 77%-a, jelenleg az 1,8 milliárd m

3 72 %-a, 2000-ben pedig a várható 2,2 milliárd m

3 54 %-a). A csökkenő hányad arra utal, hogy az országos vízfelhasználás 75 %-át kitevő mezőgazdasági vízhasználat igényeinek fedezésére egyre nagyolib arányban minőségi szempontból kisebb értékű vizeket használnak fel (tisztított szennyvíz, sós víz). A vízkészletek szisztematikus elosztását az 50-es évek elején helyi (10—20 km átmérőjű) hálózatok építésével kezdték meg, amelyek rövidesen regionális vízellátó hálózatokká bővültek. 1953-ban kedték meg annak a nagy tervnek a megvalósítását, amelynek a végső célja az volt,