Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
3. szám - Varga Csaba: Az ivóvíz azbeszttartalmának higiénés megítéléséről
VARGA CS.: Az ivőviz azbeszttartalma 173 A vízben előforduló azbesztrostok döntő többsége extrémen kisméretű. Például a típusos krizotilrost 0,03—0,1 pim átmérőjű és 0,5—2 fj.m hosszú, egy elemi fibrillum tömege 10~ 1 7 g nagyságrendű, míg a rostkötegek a 10~ 1 6—10~ 1 2 g intervallumba esnek (Commins, 1983). Az azbeszttermékek iránti igény századunkban jelentős mértékben megnövekedett. Napjainkban a legjelentősebb azbeszttermelők: a Szovjetunió, Kanada, Dél-Afrika, Zimbabwe, Kína, Olaszország, Brazília, az USA ós Ausztrália (Commins, 1984). Természetesen az azbeszt nagyarányú bányászata, valamint az azbeszttartalmú termékek széles körű használata környezetszennyezési problémákat is felvet. 2. Az ivóvízben jelenlévő azbeszt eredete Számos lehetőség áll fenn, melyeknek következtében az ivóvizek azbeszttel szennyeződhetnek. A legfőbb forrás a vizeknek a már említett ásványi depókkal fennálló kapcsolata (Meyer, 1982). A bevezetett szennyvizek és a légtérből lassan ülepedő azbesztrostok a felszíni vizeket szennyezik, ezáltal nő az ivóvízi előfordulásuk valószínűsége is ( Cunningham és Pontefract, 1971). Hazai körülmények között ezeknél mindenképpen nagyobb figyelmet kell azonban fordítanunk az azbesztcement vezetékek falából felszabaduló és ilymódon az ivóvízbe kerülő azbesztszennyezésre. Az azbesztcement csövek gyártását ós használatát a 1910-es években kezdték el Olaszországban, és ma már az egész világon elterjedtek. Ezek a csövek viszonylag olcsók ós könnyűek, fektetésük is aránylag egyszerű, mely a harmadik világ országaiban különös jelentőséggel bír. Egy 1983-as becslés szerint (Commins, 1983) a világon ivóvízvezetésre használt azbesztcement vezetékek összes hossza 2,5 millió km-re tehető. Néhány részletesebb adatot tartalmaz az 1. táblázat. Az egyes országokban az azbesztcement csövek részaránya az ivóvízellátásban nagy különbségeket mutat. 1. táblázat Néhány adat az ivóvízellátásban felhasznált azbesztcement vezeték hosszáról az egyes országokban (1983) Ország Csőhossz Felhasználás kezOrszág (ezer km) dete (év) Egyesült Államok 630 1929 Japán 336 1932 Egyesült Királyság 257 1928 Olaszország 125 1916 Indonézia 99 1976 India 97 1955 Ausztrália 90 1926 Dél-Afrika 86 1934 Nigéria 70 1920 NSZK 54 1930 Görögország 44 1929 Argentína 41 1925 Hollandia 36 1928 Malaysia 27 1967 Chile 17 1937 Új-Zéland 16 1938 Ausztria 15 1930 Belgium 14 1929 Svájc IS 1927 Dánia 10 1938 Svédország 6 1914 Kuvait 6 1958 Ciprus 0,1 1978 Finnországban pl. a teljes csőhossznak csak mintegy 4%-a van azbesztcementből, hasonlóan Svédországhoz. A másik véglet Belgium, ahol ez az arány 75%, míg Hollandiában 46%, az USA-ban 33%. Finnországban ós Svédországban az azbesztcement csövek gyártását feltehetően a munkaegészségügyi problémák és a csökkenő kereslet miatt — be is szüntették (Kauppila, 1982). Magyarországon az Eternit Azbesztcementipari Vállalat selypi gyára 1971 óta gyártja folyamatosan az azbesztcement nyomócsöveket. Az 1988. V. l-ig értékesített csövek összes hossza kb. 8300 km (0 200 mm-es csőméretre átszámolva az 18 900 km), ez azonban nem reprezentálja az országban lefektetett teljes csőállományt, minthogy a nyergesújfalui Eternit-gyár már 1933 óta gyárt azbesztcement nyomócsöveket, továbbá bizonyos mennyiségű import cső is lefektetésre került. Az azbesztcement nyomócsövek 15% körüli azbesztet tartalmainak. Ez többnyire krizotilból és amozitból, vagy krizotilból és krokidolitból tevődik össze. Amenynyiben a szilárdítás vízfürdőben történik, a maradók részt a Portland-cement mátrix teszi ki. A szilárdítás másik fő típusa a nagynyomású autoklávozás, ekkor adalékként még kovaföldet is felhasználnak (Meyer, 1982). A Selypen készült nyomócsövek esetében a szilárdítás hideg gőzöléses eljárással történik, és a mátrix anyaga S—54-es szulfátálló cement (MSZ 4742/1). Az azbesztrostok csőfalból történő kiniosódására főleg abban az esetben számíthatunk, ha a csőben szállított víz erőteljesen korrozív jellegű (pl. lágy víz alacsony pH-val), mely sokkal nagyobb valószínűséggel támadja meg a cementmátrixot, mint a semleges vagy lúgos víz. A víz ilyen irányú agresszivitásának mérésére számos index került kidolgozásra, amelyek támpontot nyújthatnak a rostkimosódás becsléséhez is. A Langelier (telítettségi) index a víz kalcium-karbonát beoldási ill. kiválási hajlamát fejezi ki („mész-szénsav egyensúly", MSZ 448/23). Az index negativitása — EZäZ &Z egyensúlyi pH-tól lefelé való eltérése — mészagresszivitást jelez. A telítettségi index módosított változata az agresszivitási index ( AI), melynek képlete: AI—pH + log7 AH), ahol A az összlúgosság, H a kalciumkeménység, mindkettő mg/l CaC0 3-ban kifejezve (Kanarek et al., 1981). Erősen agresszív a víz abban az esetben, ha AI -<10, mérsékelten agresszív a 10—11,9 tartományban. Ha a víz nem tekinthető agresszívnek. Az AI= 10 megfelel a (—2)-es Langelier indexnek, a nem agresszív víz Langelier-indexe nulla, vagy pozitív szám. A rostkimosódás előrejelzésében ezeket a jelzőszámokat nem tekinthetjük teljes értékűnek, hiszen ezek számos faktort figyelmen kívül hagynak. Ilyenek pl. a vas-, mangán- és szervesanyag-tartalom által nyújtott természetes védelem (Commins, 1984), vagy a klórtartalom korrozív hatása. Ezért a vízkémiai faktorok további kutatása szükséges ahhoz, hogy a rostkimodósás várható mértéke számítható legyen. Az AWWA azbesztcement csövekre érvényes irányelvei (AWWA-Standard C 400—77) szerint a nem agresszív vizek esetében mind a vízfürdőben, mind az autoklávban szilárdított csőtípus megfelelő; a( — 2)-nól nem alacsonyabb Langelier-indexű vizek vezetésére a második típus alkalmazható. A ( — 2)-es értéknél erősebben agresszív vizek esetében az azbesztcement csövek a feltételezhetően nagymérvű kioldási folyamatok és az ezt követő szilárdságcsökkenés miatt műszakilag is alkalmatlanok a feladatra (Meyer, 1982). Ezt elkerülendő, elterjedt gyakorlat a csövek bitumenes, aszfaltos, kátrányos stb. bevonása. Ez műszaki szempontból ugyan megfelelő lehet, azonban a bevonatból ismeretlen mennyiségben szerves anyagok oldódhatnak ki (közöttük rákkeltők is), és az ivóvízzel a szervezetbe jutva egészségügyi kockázati tényezőt jelenthetnek (Commins, 1983).
