Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

1. szám - Szalai György: Szemlecikk: A domb- és hegyvidéki melioráció időszerű kérdései

12 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVF., 11,. SZAM tudatban él azonban egy olyan vélemény, hogy az erdő természetes vízgazdálkodása olyan jó, hogy beavatkozást nem igényel, hiszen a legkevésbé károsítják a víz különböző megjelenési formáinak hatásai. E megítélés oda vezet, hogy a hegydombvidéki, sőt a síkvidéki erdők területét is kivonják a térségi meliorációs tervekből. Ugyanakkor azonban látni kell, hogy a térségi vízgazdálkodás, a kiépített rendszerek hatékonyságának ós élettartamának rovására megy, ha az erdős vízgyűjtőrészen nem, vagy csak részben valósul meg a melioráció. Ez azonban csak egyik része a kérdésnek. A másik oldala, hogy az erdővel, a fasorokkal, sávokkal, a fákkal vízgazdálkodási feladatok (biológiai drénezés, mikroklíma javítás, szélvédelem stb.) oldhatók meg, elősegítve ezzel a mezőgazdasági földhasználatot és földvédelmet. Különösen érvényes ez hegy- és dombvidékre, ahol az erdőnek különleges funkciói vannak a talajvédelemben, a vízvisszatartásban, általában a vízgyűjtők vízgazdálkodásában (Oerlai, 1985). Néhány adat ezt jól megvilágítja. A magasabban fekvő, meredek lejtőjű hegy- és dombvidék országos viszonylatban 1,3—1,8-szoros csapadékmennyiséget kap az alföldi sík területekhez viszonyítva. Ez 600— 900 mm/év, amely 6000—9000 m

3/ha vízmennyiség. Az évi csapadékból 1 ha erdő fafajtól függően 1200—• 2000 m

3-t transzspirál, a fennmaradó mennyiséget erdőtulajdonságai függvényében osztja el a légkörbe (intercepció), a talajfelszínre lefolyás ós beszivárgás formájában. Az intercepció hatására a 6—9000 m

3/ha,/év csapadéknak csak 50—70%-a jut el a talajfelszínre. Az így lecsökkent vízmennyiségnek 15—20%-a folyik le a felszínen, 30—50%-a pedig beszivárgás után felszín alatt folyik le. A vízvisszatartásban tapasztalható nagy különbség (25—50%) a fafajon túlmenően a „záródáskülönbségtől" is függ, hiszen ha a lombkorona zártsága 80%, akkor 7 ha, 90%-nál 8,7 ha, 100% esetén pedig 11,0 ha az 1 ha-nyi erdő levélfelülete. A gyenge koronazáródás tehát kisebb csapadék-visszatartást jelent, nő a talajfelszínre jutó vízmennyiség. A kisebb egyedszám kevesebb lombot fejleszt, az így csökkenő avartakaró a felszíni vizek tározásának és talajba juttatásának csökkenéséhez vezethet. A tápanyagutánpótlást ós talajszerkezet javítást végző avar mennyiségi csökkenésének következtében az erdő talajának termőképessége csökken, a fák lombfejlesztóse gyengül, az erdő romlása fokozódik, a vízgazdálkodásra gyakorolt kedvező hatása egy idő múlva szinte megszűnik. Az erdő intercepciójának ós talajtározásának elmaradása fokozza a felszíni lefolyást, növeli a talajlemosódást, tovább károsodik maga az erdő, és ugyanakkor a meggyorsult összegyülekezós a lejtőn ós a völgyfenéken a víz és hordalék romboló hatásával a mezőgazdasági területeken, a vízi létesítményekben, a településeken, és az infrastruktúrában egyaránt károsít. Az esetek többségében az erdészeti beavatkozások önmagukban nem hárítják el a veszélyeket. A vízgazdálkodóknak kell az egész vízgyűjtőn, így az erdőben is, megfelelő fogadóteret kialakítani a csapadékvizek számára. Így, indokolt, hogy a meliorációs, vízgazdálkodási beruházások területarányos része az erdőkrefordittassék. Továbbgondolva, az erdők fenntartási, karbantartási összegeinek tartalmaznia kell a jó vízgazdálkodást folyamatossá tevő, évenként elvégzendő munkák költségeit is. (Lásd vízmosáskötések fenntartási munkái.) Csak így lehet kedvező, egységes, jól funkcionáló és irányítható térségi meliorációt megvalósítani, s ennek keretében vízgazdálkodást folytatni. Meg kell találni a kitermelő, földhasznosító és erdőhasznosító erdőgazdálkodás megfelelő arányát, mégpedig az utóbbi kettő javára, hogy hegy- és dombvidéki vízgyűjtőinkben a vízgazdálkodást, és ezzel együtt a mezőgazdálkodást elősegítő egyensúly álljon elő. Az erdő- és a mezőgazdasági terület határvonala a bioszféra teljes egészére kiterjedően választóvonalat jelent. A mezőgazdasági hasznosítású terület a legtöbb jellemzőjében kedvezőtlenebb vízgazdálkodási tulajdonságokkal rendelkezik. így nem különös, hogyha az erdőből koncentráltan sok víz lép ki, az alatta húzódó mezőgazdasági területen eróziós károkat, a völgyfenéken pedig a hordaléklerakódásból eredő károkat okoz. Általában hiányoznak az erdőszéli vízelvezető övárkok, övsáncok. Nincsenek kis hajlatmélyi víz- és hordalékfogók. Az erdei utak legtöbbször hegy-völgy irányúak, és kimélyültek, vízmosássá alakultak. Pedig elvileg az erdőből nem léphet ki szabályozatlan felszíni víz, mert az amúgy is felszíni víz termelő mezőgazdasági terület ugyanazon terepvápákba összegyülekező vizei önmagukban is nagy károkat képesek okozni. A problémák rendezését nem segíti elő az a gyakorlat, amely a vízfolyásokat közcélú, illetve üzemi szakaszokra osztja. Ez az utolsó tulajdonoshoz tartozó forrásvidéki, fokozottan erózióveszélyes hegyi patakszakaszt a közcélúságból kizárja. E szakasz, és a hozzátartozó vízgyűjtő rendezetlensége azután az alsó, kiépített szakasz feliszapolódását eredményezi. Áttörést az egész összefüggő problémakörben annak a szemléletnek az elterjesztésével lehet elérni, mely szerint az intenzív vízgazdálkodásnak a vízválasztókon kell kezdődnie, és a vízgyű jtő egészére ki kell terjednie. A vízválasztó környéke, a legnagyobb esésű területek erdősítésével, a meglévő erdők meliorációjával, a kopárok fásításával, majd talajvédő gyepesítéssel kialakítva a csapadékvisszatartó erdő- és mezőgazdasági környezetet, utóbbi esetében a völgyfenékig áttérve a talajvédő gazdálkodásra (minden területen a szükséges biológiai, agronómiai, műszaki védelmet biztosítva) kapunk reális feltételeket a völgyfenéki patakok, vízelvezetők rendezéséhez. Az erdők vízvisszatartó hatásának növelésére több lehetőség áll rendelkezésre. Általános vélemény szerint a hegy- és dombvidéki vízgyűjtőkön a 40%-os erdősültség a legkedvezőbb hatású vízgazdálkodási szempontból. Magyarországon ez nem éri el a 20%-ot. A meglevő erdők esetében következetesen meg kell valósítani az erdők meliorációját (víz- és hordalékvisszatartó elemek, kopárok telepítése, állománysűrűség, egyedszám visszaállítása stb.). A tarvágások gondos végrehajtásával meg kell előzni a váratlan lefolyásnövekedést (az erdő terület 10%-os csökkentése tarvágással 25%-os vízgyűjtőterület növekedést reprezentál a lefolyás szempontjából). Az új erdők telejntési helyének kijelölése mindig alkalmazkodjék a víztelenítési és