Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

1. szám - Szalai György: Szemlecikk: A domb- és hegyvidéki melioráció időszerű kérdései

SZALAI GY.: Domb- és hegyvidéki melioráció 11 leteken a vízelvezető hálózat és az úthálózat kialakításának a talajvédelem megoldásával szerves egységet kell képezni. Hasonló a helyzet az ipari területek ^és termőterületek kapcsolódó, illetve érintkező sávjain, ahol egyeztetett megoldásokra van szükség. Kocsondi és ifj. Kocsondi (1987) munkája a balatonfelvidéki történelmi borvidék rekonstrukciója, és a térségi melioráció kapcsán többek között e kérdésekkel is foglalkozik. Megállapítják, hogy a zártkertek, egyéni tulajdonú birtokok meliorációjának jelenleg súlyos akadályát képezi a termelők tőkehiánya, az alacsony felvásárlási árak, az állami támogatás hiánya, de a megfelelő szervezeti forma is, melynek keretében az egyéni termelők önkéntes társulás formájában elvégeznék a csak közösen kivitelezhető beruházást. A tervezés fontos kérdése, hogy valójában tábla szinten mekkorák a talaj- és tápanyagveszteségek, ezekből mennyi kerül a vizekbe, a Balatonba, s a különféle meliorációs beavatkozások ezeket a veszteségeket milyen áron és milyen mértékben csökkentik? Javasolja a balatoni meliorációs munkák során az ilyen kísérletek rendszer-szemléletű összeállítását, elvégzését, értékelését, a hosszú időre elnyúló munkáknál a tapasztalatok érvényesítését. A dombvidéki területek öntözése ugyancsak speciális kérdés. Fehér (1987) általánosságban tekinti át a problémakört, felhívja a figyelmet a vízrendezés és öntözés kapcsolatára, s azokra a lehetőségekre, amelyeket a vízrendezés műszaki elemei kínálnak az öntözéses hasznosítás számára. A melioráció teljes rendszerének fokozatos, több ütemben történő létrehozása, a kapcsolatok megtalálása módot ad az együttdolgozó elemek kölcsönhatásainak kihasználására. Nyilvánvaló, hogy a dombvidéki öntözésnek sajátos feltételei vannak, s mind a tervezés, mind az üzemeltetés nagyobb figyelmet követel. Külön is érdemes azonban felhívni a figyelmet a mikroöntözés alkalmazására mind az öntözésnél, mind pedig a rendelkezésre álló, általában korlátozott vízkészlet szempontjából. A mikroöntözés, de különösen a cseppen kén ti öntözés azért is igen alkalmas a dombvidéki ültetvények öntözésére, mert a változatos domborzatból adódó nyomáskülönbségeket a csőhálózat és az adagolótestek méreteinek változtatásával eredményesen ellensúlyozhatjuk. Stéfán és Pados (1987) Heves megye dombvidéki területeinek öntözéses gazdálkodását mutatja be. Esettanulmányuk általánosítható gondolatai egyéb dombvidéki területeinkre is érvényesek lehetnek: a jó termések eléréséhez minden második évben szükséges öntözés, a tározókra alapozott fejlesztési lehetőségek, a jelenlegi helyzetet jellemző elavult berendezések, a telepek rekonstrukciójának sürgető igénye, az állandó szakmunkásgárda hiánya stb. Figyelemre méltó az a megállapításuk, hogy a jelenlegi — és hagyományosnak mondható — kárelhárítási szemléletet el kell vetni, s az öntözési tevékenységet talajvízkészlet-szabályozási eljárássá szükséges fejleszteni. A mezőgazdasági területek vízkészleteit a mezei leltárhoz hasonlóan kellene nyilvántartani, és az őszi állapot függvényében kellene a következő év nagy terméseinek vízgazdálkodási előkészítését megkezdeni. Rövidebb távon, a rekontrukciós feladatok üzemi, illetve megyei programját szükséges kialakítani, majd megvalósítani. Végül Stéfán (1987) nyomán itt kell említést tennünk az elsősorban vízkárelhárítási célzatú, de az esetek többségében többfeladatú tározók építéséről, melyek jól beilleszthetők a felületi és a mélységi erózió elleni védelmi beavatkozások rendszerébe, s hatékony kármegelőző szerepük mellett vízhasznosítási lehetőségeket is nyújtanak. 3. Az erdő szerepe a domb- és hegyvidéki vízgazdálkodásban Az erdő mind sík-, mind dombvidéken sokoldalú szerepet tölt(het) be a vízgazdálkodásban. A közHasonló a helyzet az utakkal: a zártkertek közlekedése az évszázadok során kialakult, nagyrészt vízmosássá fajult földutakon történik, melyek ma már — a megnövekedett terhelés (traktorok, autók) következményeképpen — jobbára járhatatlanok. A meliorációval párhuzamos úthálózat-kiépítés a jelenlegi árviszonyok mellett irreális célnak tűnik, ha csak nem az előbb említett módon és tárcaközi összefogással. A probléma egy kicsit hasonlít a Kaliczka (1987) által felvetett, a vízmosáskötésekkel kapcsolatos egyik felvetéshez. Egyebek mellett itt csak azt a megállapítását emeljük ki, hogy a vízmosásokból elfolyó víz kémiailag is szennyezett. A kémiai szenynyezés eredete a vízmosásokban elhelyezett különféle, korábban kémiai anyagot tartalmazó csomagolóanyagokból kioldott növényvédő szer. Különösen veszélyes ez a Balaton térségében, mert itt a vízmosásokból elfolyó víz közvetlenül juthat a Balatonba. E területen a szőlő- és gyümölcstermelés miatt különösen sok a vegyszeres csomagolóanyag. A vízmosások völgyét ezeken túl is általában hulladék (szemét) tárolására, lerakására használják, így nem lehet tudni, milyen anyagok kerülnek az elfolyó vizekbe. Joó (1987) ugyancsak a Balaton vízgyííjtő meliorációs terve kapcsán arról számol be, milyen szerepe van a vízminőségi adatoknak az ilyen jellegű tervezésekben. Példaképpen a térség nyugati felén, lényegében a Zala vízgyűjtőjére vonatkozó vizsgálataik néhány eredményét mutatja be. A Zala vízrendszer a teljes vízgyűjtő fele. A Balaton eutrofizálódásában ennek a súlya egyharmadra tehető. Az eutrofizálódásíő okozóinak tartott tápanyagok nagyobb része nem szennyvíz eredetű. A Zala vízgyűjtőjén fele részük mezőgazdasági eredetű lehet. Négy módszerrel számolva határozták meg az eróziós vezélyeztetettség sorrendjét az egyes kis- és részvízgyűjtőkön. Eszerint az erózió a Zala É—D-i szakasza mentén a legnagyobb. A melioráció és a kapcsolódó beavatkozások, foszforterhelési mérleg-becslésük szerint, megalapozottan lehetővé teszik a Balaton vízminőségének megjavulását. Méréseik szerint egyébként a nagyüzemi állattartás 10—20 t/év, a halastavak 4—5 t/év, a műtrágyázás 5—6 t/év, s az erózió 20—30 t/év foszfort juttatnak az élővizekbe a nyugati vízgyűjtőn.