Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

3. szám - Vita - Zsuffa István: Hidrológiai nagyhatalom? – hümmögés Domokos Miklós levele kapcsán

VITA 183 elsősorban, az angol nyelvterület meghódításával nem foglalkozott. Yevjevich, aki ma angolul ápolja magyarországi kapcsolatait, elsőnek Lászlóffyval kötött — francia nyelven — barátságot. Ez azonban a múlt, amelynek értékelésében Domokos Miklóssal teljesen egyetértek. Egyetértek sivár jelenünk megítélésében is: ha maradt renoménk, elődeink hagyatéka az. Mit kell tegyünk, hogy visszaszerezzük elveszett, vagy elvesző tudományos hitelünket? Abban nyilván egyet kell értenünk, hogy dolgoznunk kell, eredményeket, önálló eredményeket kell elérnünk, és azokat használnunk, publikálnunk kell, külföldön, belföldön egyaránt. Az is előnyös lehet, hogy tiszteleti tagjainkat propagandatevékenységre ösztönözzük. A német nyelvterület fontosságával, sőt a többit megelőző prioritásával is egyetértek. Elsősorban azonban saját nyelvünknek, a magyarnak nyelvterületét kell vizsgálnunk. A magyar nyelven kiadott művek, könyvek és folyóiratcikkek összessége fokozatosan satnyuló irányt követ. Könyvkiadásunk megtört: az 50-es évek tankönyveinek, a 60-as évek VITUKI-kiadványainak és a 70-es évek kézikönyveinek, akadémiai kiadványainak nincs folytatása. Folyóirataink anyagi gondokkal küzdenek, az olykor még megjelenő szakmai kiadványok rendelet- vagy szabályzat-gyűjteményekké válnak, illetve „gyakorlati" tanácsoknak népszerűsítő, ismeretterjesztő színvonalú könyvecskéivé alakultak. Külföldi publikációs tevékenységünk esetleges. A korábbi Lászlóffy-fóle biztató, szervező és javítva, átdolgozva lektoráló, kollegiális, céltudatos, tanítómesteri munkát ezen a téren is felváltotta a pontosan szabályozott hatósági, lélektelen engedélyező-akadályozó tevékenység. Ez a legutóbbi időkig komoly szelekciót (kontraszelekciót) eredményezett: csak az publikált külföldön, akinek ehhez a vesszőfutáshoz volt ideje, türelme vagy összeköttetése (tévedés ne essék, nem a külföldi kiadókhoz, hanem a belföldi engedélyezőkhöz), illetve akinek volt mersze az egész engedélyezési eljárás „megkerüléséhez". Külföldi konferenciák határidőit ezen a módon nem is lehetett soha megtartani: a kiskapuk kötelezővé váltak, de ki találta azokat meg? Az itthon publikált művek külföldre küldésétől is elvették a publikálók kedvét, és így természetesen a további publikálókedvük is csökkent. A munkák különnyomatainak, tiszteletpéldányainak kiküldését címenként kellett engedélyeztetni, általános engedély ismeretlen volt. Az első 3—4 cím engedélyeztetése után kinek volt kedve ismét ós ismét újabb engedélyekért folyamodni? Es egyáltalán miért kellett ehhez engedélyi A publikációs tevékenység nehezítése csak egyik jele volt a tudományos munka megbecsülése mélypontjának (vajon mélypont volt-e, beszélhetünk-e már arról, hogy e mélyponton túljutottunk!?). Hidrológiai tudományos életünk elsatnyulásának kétségtelenül a belső megbecsülés katasztrofális eltűnése a legfőbb oka. Most nem elsősorban a túl sokat hangoztatott anyagi-erkölcsi megbecsülés egyénekre osztható tényezőinek teljes kipusztulására gondolok, hanem a munka eredményeinek látványos, sőt hivalkodó semmibevételére, a kontraszelektált vezetők nyíltan hirdetett, prakticizmussal jól-rosszul leplezett gondolkodásellenességére. Arra, hogy a hidrológiai kutatás eredményeit nem tanulmányok formájában adják a tervezőmérnökök kezébe, hanem az eredményeket „hatósági előírások" rögzítik, illetve a hatóság írja elő nemcsak azt, hogy a kutató mit kutasson, hanem azt is, hogy milyen módon kutasson, sőt, hogy milyen eredményt érjen el! Ezek a hazai, de mégis tudományágunkra kívülről ható körülmények is hatottak, hatnak tudományágunk (viszsza-)fejlődésére. A magyar hidrológia árfolyamcsökkenésének van azonban olyan, sajnos ugyancsak öröklött jellege (sőt jellemvonása), ami külső okokra nem vezethető vissza. Nem várhatjuk külföldről, illetve a hazai — sajnos az utóbbi időkben egyre inkább szakmán kívüliek által irányított — intézményektől, hatóságoktól, hogy tiszta képet alkosson tudományágunkról, hogy ha mi magunk hidrológusok nem vagyunk erre képesek! Szakmánkban a nyilvános szakmai kritika ismeretlen: folyóirat-szerkesztőink, a legutóbbi időkig a lektorálás intézményét arra használták fel, hogy a folyóiratunk munkájának konfliktusmentességét biztosítsák. A kéziratos tanulmányt lektoráló potenciális ellenfél a cikket előre látta: tehát vagy megakadályozta megjelenését, vagy ha korrektül akart eljárni, belenyugodott abba, hogy nézeteivel, eredményeivel ellentétes anyag is ugyanolyan módon terjedhet, mint a sajátja, és majd az olvasó dönti el, esetenként, hogy hol az igazság, vagy fogadja el kritika nélkül azt, amihez éppen akkor véletlenül hozzájut. A kritika hiánya azonban nem ok, hanem már tünet: nincs hazai tudományos élet, mi magunk sem veszünk egymástól tudomást. A szakmai kapcsolatok helyett baráti (vagy ellenséges), kollegiális (vagy antikollegiális) kapcsolatok vannak, amelyeknek a tudományos életre semmilyen serkentő hatásuk nincs: a legjobb barátok sem szereznek tudomást egymás munkájáról. Sajnos, ennek a jellegzetesen provinciális magatartásnak is megvan a hagyománya, ezt a hagyományt is a legnagyobbjainktól örököltük. Németh Endre ,,Hidromechanika" című könyvének 53 tételszámú irodalomjegyzékében mindössze 3 magyar kollégájára hivatkozik, még Kármán Tódor munkáit is Prandtl művein keresztül mutatja be, holott a külföldi irodalom ezt inkább fordítva teszi. Tanítómesterem, Lászlóffy Woldemár a Vízügyi Könyvtárba érkező minden külföldi hidrológiai és hidraulikai tárgyú cikket (spanyol, protugál vagy román nyelven megjelentet is) elolvasott, kijegyzetelt, gondosan megválasztott kollégájának, beosztottjának is megküldetett. De ugyanő természetesnek tartotta, hogy amikor szakmai vita közben kortárs magyar kolléga művére hivatkoztam, kijelentse, hogy a kérdéses cikket nem ismeri, sőt e kollégának a központi lapunkban, a HK-ban megjelent több munkáját sem olvasta! Most, amikor ezt a hazai „tulajdonságot", egymás munkájának észrevétlenül hagyását szembeállítom azzal, midőn azon kesergünk, hogy nemzetközi tekintélyünk csökken, és külföldön nem ismernek, nem szeretnék senkit megbántani, azért idéztem negatív példaként az általam és talán mindegyikünk által legjobban tisztelt két klasszikusunkat.