Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)

5-6. szám - Könyvismertetés

KÖNYVISMERTETÉS 339 Könyvismertetés A 70 éves'Masrvar Hidrológiai Társaság múltja fs jelpno 1917—1987 (a Magyar Hidrológiai Társaság kiadása, szerkesztő: Dr. Vitális György, 142 oldal, 4 ábra Budapest, 1987., készült 3000 példányban) A Vízrajzi Szolgálat 100 éves születésnapja után újra ünnepelünk: tudományos egyesületünknek, a Magyar Hidrológiai Társaságnak 70 éves működését kell tudomásul vennünk, és ezzel egy időben — úgy véljük — múltját és jelenét értékelnünk is kell; kitekintéssel az ezek meghatározta jövőre. A szervezett vízrajzi munkának talán kerekebb számot jellemző centenáriuma késztette érdekelt kollégáinkat ennél a mostaninál részletesebb kritikus, sőt önkritikus értékelésre. Ez a mostani, 70-es szám talán túl óvatossá tette a megemlékezőket: értékelés ós számvetés helyett csak a szellemi életünk egyéb területén is oly nyomasztóan ható, ,,ügyviteli mérleg" készült. A címben jelölt társasági kiadvány a 70 éves működésnek elsősorban szervezési, ügyviteli összefoglalása. A működésre vonatkozó adatok természetesen érdekesek, közzétételük nem fölösleges, de ez a száraz adathalmaz önmagában nem alkalmas arra, hogy a társaságnak a Vízügyi Szolgálat munkájában vállalt szerepét és teljesítményét értékelje. A kötetből a szellemi munka történetének valós eseményei, a tényleges szellemi értékeknek, kezdeményezéseknek és eredményeknek a bemutatása hiányzik. Ügy tűnik, mintha a tervezett kiadványnak csak az előszava és a „függeléke" készült volna el. Az a függelék, amely a különböző szervektől beérkező, kizárólag ügyviteli adatokat tartalmazó jelentéseket sorolja egymás után. Pedig a 70 óves évforduló a vízügyben — minden bizonnyal — fontos dátum: ekkor kell végleg eldönteni, hogy az intézmény a nyugdíjazásra érett, vagy sikerrel indul a 100 óves forduló, majd a második évzázad felé'. A vízrajz 1956. évi 70 éves évforduló ünnepsége, tele szellemi tartalommal, olyan új lendületet adott a hazai vízrajznak, hogy az meg a legutóbbi 20 év pangásán is túljutott, ós most legalább önkritikája van. Vizsgáljuk meg, a föntiek előrebocsátása után, hogy a tanulmány nyers ügyviteli adatai alapján mire lehet következtetni. Az elnöki ,,Előszó" értékelő mondata legalábbis vitatható: „Hosszú és kanyargós az út, amelyen társaságunk végigmenve a kezdeti társulati szakosztályból a már terebélyes, sok egyéni és jogi tagot számláló, szakosztályokkal, területi szervezetekkel, különböző bizottságokkal és tanácsokkal rendelkező nagy szervezetig eljutott". Parkinson szervezetfejlődési törvénye azonban nem biztos, hogv a legjobb alap tudományos szervezetünk munkájának értékeléséhez. A „Szerkesztő előszava" utal a szerkesztés módszerére: „a szerkesztőbizottság a. kiadvány tartalmi fölépítését. . . a tartalomjegyzékben szereplő sorrend szerint határozta meg. Ezt követően az összeállítás szempontjait az érdekelt szervezeti egységekkel közöltük, akik társadalmi munkában összeállították saját történetüket, illetve tevékenységüket. Ez a kiadvány így kollektív munka, amelyet a szerkesztés során igyekezett a szerkesztő, több-kevesebb sikerrel, összhangba hozni, illetve egyöntetűvé tenni". A munka ennek a szerkesztői elvnek hű megvalósulása. Nem vitatom az ilyen szerkesztői munkamenetnek jogosultságát, sőt szükségességót, de ezzel a munkával csak az igazi értékelést lehetővé tevő előkészítés történt meg. Ezt az előkeszítő anyagot, amelynsk közlés8 — például függelékben — hasznos is lehetj föl kellett volna használni az igazi, ós sajnos hiányzó, értékelés előkészítésére, így azonban a társasági munka átfogó, tartalmas értékelése elmaradt, bár az is kétségtelen, hogy a szerkesztő aligha találhatott volna olyan szerzőt, aki ezt az értékelést megfelelő áttekintései megírhatta volna. Az ilyen szerző-egyéniségnek ez a negatívan dokumentált hiánya jellemző is lehet a Társaság szellemi helyzetére. A társaság alapvető feladata a tudományos élet számára fórum biztosítása. Az elnökség, az intézőbizottság tagjai — a látogatási statisztikák alapján írom ezt — a legritkább esetben hallgatnak meg olyan szakmai előadást, amelyre funkciójuk nem közvetlenül kötelezi őket. Több — kötelezően előírásra készített — belső jelentésemben kifogásoltam azt. hogy a szakosztályi előadásokon törvényszerűen az előadónál csak alacsonyabb beosztásúak ülnek a hallgatóság között, és ez a megállapítás nemcsak az állami, hanem az azzal gyakorlatilag teljesen azonos társasági hierarchiára is érvényes. Ilyen körülmények között természetesen nem lehet értékelésre alkalmas szerzőt találni. sőt. amint az az elnöki bevezetőből kitűnik, az értékelés normái is elfajulnak: nem a szellemi teljesítmény, hanem a Szervezet nagysága és bonyolultsága az értékmérő. Egy tudományos egyesület munkájának eredménye az előadásokon bemutatott alkotómunka. Minden egyéb tevékenység -—- szerkesztőbizottsági, ifjúsági stb •—vagy ezt szolgálja, vagy az országunk állapotát jellemző, azt előidéző ós egyre súlyosbító — áltevékenységek része, liletve jobb esetben, máshonnan kölcsönvett rutinfeladat. Ezt a következtetést lehet levonni az összefoglaló értékelés hiányából. Nézzük, hogy a kötetet olvasó milyen egyéb következtetésre juthat még. Fejér László összefoglalója a magyar vízügyek történetéből a könyv igen sokat ígérő, nagvszerfí indítása. Legfeljebb annyit kifogásolhat a szigorú kritikus, hogy még mindig kísért múltértékelésünk belénk idegzett torzítása. Az 1950-es 60-as évek nagyaránvú építkezéseinek teljes műszaki koncepciója az 1937-es öntözési törvény következménye: a háború előtt nemcsak Bókésszentandrás, Tiszafüred ós a lúdvár-hódmezővásárhelyi öntözőrendszer épült meg, hanem mindmáig legjobban működő rendszereink elemei, sőt a Keleti-főcsatorna hosszú szakasza is. Ezt azért nem szabad elfelejteni, mert túl nagy lenne a kontraszt az 50-es évek tervezési üteme és a mai tervezés sebessége között is. A jelen jellemzésénél viszont kiemelten kellett volna megemlíteni mindhárom. vízgazdálkodási kerettervünket. Ezen — a minden bizonnyal erőltetett megjegyzések ellenére — nagyszerű összefoglaló után az olvasó azt várja, hogy hasonló színvonalú, de jóval részleteseb tájékoztatót kap a magyar vízügyek szellemi életének fejlődéséről, hiszen a szellemi élet mai hordozója társaságunk. Jó volna tudni, hogy Vásárhelyi nyomtatásból ismert akadémiai székfoglalója, akadémiai dolgozatai mikor és milyen formában hangzottak el — minden bizonnyal ezek voltak tudományágunk szóbeli nyilvánosságának első állomásai. Űgv gondolom, hogy ezt követően a vízügyi alkotómunka fejlődésével a múlt században már kialakultak a megfelelő előadói ós szóbeli vitafórumok, amelyekről írni kellett volna. A vízügyi szellemi elitnek nem egyetlen fóruma az MHT. A múltban a Mérnökegylet, ma~az Építéstudományi Társaság illetékes szakosztálvai is jelentős munkát végeztek ós végeznek. Ezekről is kellene információ. A kiadvány egy nagyon rövid, háromoldalas (két táblázattal kiegészített) tanulmánya a társaság egészé-