Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)

4. szám - Varga Miklós: A vízzel való takarékos gazdálkodás és a víztisztaság fokozott védelme az 1038/1983. MT határozat tükrében

200 Hidrológiai Közlöny 1984. 4. sz. Varga M.: A vízzel való takarékos gazdálkodás nális vezetékek ill. ivóvíztisztítási beruházások formájában jelentkeznek. b) Az ipar céljait szolgálja a népgazdaság összes frissvízhasználatának mintegy 70%-a, és az ipartól származik a befogadókat terhelő szenynyezőanyagoknak több mint kétharmada. Az ipar frissvízfogyasztásának 2000-re becsült értéke évi 10,5 milliárd m

3, a jelenlegi 3 milliárd m

3-rel szemben. Igaz, hogy a becsült — 2000-es — értéknek nagy része mintegy 9,3 milliárd ni

3 a villamosenergiaipar vízszükséglete, de a további 1,2 milliárd m

3 évi vízmennyiség is másfélszerese a lakosság vízszükségletének. így nyilvánvaló, hogy a takarékossági beavatkozások e területen járhatnak a legtöbb eredménnyel. Az ipar vízhasználatára a korábbiakban a rohamos, az elmúlt években a lelassuló növekedés volt a jellemző. Mindemellett javult az ipari vízkihasználási tényezője és említésre méltó pozitívum a tisztított szennyvizek — több helyen megvalósult — különböző célú hasznosítása is. A fejlődést néhány számmal is érdemes alátámasztani: húsz évvel ezelőtt a villamosenergiaiparon kívüli más iparcsoportok vízkihasználási tényezője 1,4 volt; ma ez 4,2, sőt egyes kiemelt ágazatokban 4,5—5,0. A vitathatatlan fejlődés ellenére ugyanakkor az ipari termékek túlnyomó többségének fajlagos vízigénye 30—80%-kal magasabb mint az élenjáró gyártástechnológiával rendelkező üzemeké. Előfordul, hogy két azonos időben létesült, korszerő gyártástechnológiát képviselő ipari üzem vízhasználatában 100 %-os eltérést tapasztalunk. Ekkora eltéréseket a magyar ipar műszakitechnikai színvonala nem indokol. Megállapítható, hogy az ipari vízgazdálkodásban még nagy belső tartalékok vannak. Az ipar indokolatlanul nagy mennyiségben használ a termelési technológiákhoz ivóvízminőségű vizet. Ezt részben természeti adottságainkkal, részben azzal magyarázhatjuk, hogy korábbi ipartelepítési döntéseknél nem volt szempont a vízkészletek jellege. Természeti adottságunk az, hogy helyi vízkészletként többnyire csak ivóvízminőségű rétegvíz, illetve karsztvíz áll rendelkezésre. Negatívum, hogy az ipar ezt az igen értékes — a statikus készletek vonatkozásában pótolhatatlan — vízkincset nem a takarékosság szem előtt tartásával használja fel. Az ipar a felhasznált víz után térít ugyan némi díjat a népgazdaságnak, a jelenlegi vízkészlethasználati díjak azonban ma már csak névleges értékűek. A majdani vízkészletpótlás fedezetének csupán elenyésző töredékét képviselik. Az előzőekből három feladat következik: — Az ipar által technológiai célra használt ivóvízminőségű vízkészletet —"ahol arra mód van — kevésbé értékes vízkészletekkel ki kell váltani. — Az üzemeket gazdasági ösztönzőkkel rá kell szorítani a víztakarékosságra. — Az új ipartelepítéseknél törekedni kell arrra, hogy a vízhasználatnak megfelelő vízkészletek képezzék a tervezési megfontolások alapját. A két utóbbi feladat eredményes végrehajtása érdekében növelni kell a vízkészlethasználati díj orientáló szerepét. Az ivóvíz minőségű ipari vízhasználatok másik jelentős kategóriája a közműről történő vízellátás. Ezeknek „történelmi hagyománya" azon a tényen alapszik, hogy az iparfejlesztés — különösképpen vidéken — egyik megalapozója volt a települések közműves vízellátásának, vagy azok számottevő fejlesztésének. A jelenlegi helytelen gyakorlat régi beidegződésekre és a megoldás kényelmességére vezethető vissza. Az iparvállalatok — többnyire nem a saját pénzükből, hanem az állami beruházások keretében — a közműről olyan biztonságos vízhasználati kontingenseket váltottak meg, amelyek az esetek többségében a pazarló vízhasználatok volumenét is fedezik. A tanácsok, illetve a közművállalatok látszólag jól jártak, mert ilymódon megtoldhatták a mindig szűkösen rendelkezésre álló fejlesztési alapjaikat és némiképp lépést tudtak tartani a feszítő igényekkel. Felvetődhet a kérdés, hogy érdemes-e ezzel a problémakörrel különösképpen foglalkozni. hiszen az ipar összes frissvízhasználatának nem egészen 8%-át teszi ki a közművekről vételezett víz mennyisége. A közműves víztermelés oldaláról vizsgálva a tényeket, egészen más arányokat találunk,és megállapítható, hogy a felhasznált ivóvízmennyiségen túlmenően több tízmilliárd Ft eszközlekötésről van szó. A napjainkra kialakult helyzet a következő adatokkal jellemezhető. A közművek által értékesített 800 millió m

3/év ivóvíznek több mint a negyedét—évi 220 millió m

3-t — az ipar használja fel. Hazánk jelenlegi közüzemi ivóvíztermelő kapacitása megközelítőleg 4 millió m

3/d. Ebből a kapacitásból az ipar tényleges vízhasználatával körülbelül napi 1 millió m

3-t köt le. A jogilag—kontingens-megváltásokkal — lekötött kapacitás még ennél is jóval nagyobb. Jelenlegi in

3/d közüzemi ivóvíztermelő kapacitás megteremtésének átlagos, fajlagos beruházási költsége megközelíti a 30 ezer forintot, a szennyvízelvezetés és tisztítás fajlagos költsége pedig meg is haladja ezt az értéket. Az ipar által lekötött napi 1 millió m

3-es kapacitás jelenlegi eszközértéke tehát 60—70 milliárd Ft-ra tehető. Konkrét felméréseinken alapuló becslésünk szerint a közműves ipari vízhasználatok ésszerű, hatékony, gazdaságos műszaki és szervezési intézkedésekkel 25—30%-kal csökkenthetők. Ha ezeket a tényeket összevetjük, érthető az a célkitűzésünk, hogy ebben a fogyasztási szférában ne csupán megálljon a további növekedés, hanem már a közeljövőben is érdemi csökkenést érjünk el. Az ipari vízgazdálkodás jelenlegi helyzetének értékelésénél megállapíthatjuk, hogy a 70-es évek végén a fajlagos frissvízhasználatok terén jól érzékelhető csökkenés indult meg. Megelégedettségre azonban azért nincs okunk, mert a fajlagos frissvízigények