Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)
12. szám - Dr. Kovács György: A tényleges evapotranszspiráció meghatározása
Dr. Kovács Gy.: A tényleges evapotranszspiráció Hidrológiai Közlöny 1983. 12. sz. 539 Fig. 5. Variation over time of evapotranspiration and the components thereof Ugyanez a feltevés elfogadható az esőt követő rövid időben is, bár ekkor a potenciális érték rohamosan növekszik, hiszen nincsenek már esőcseppek a levegőben, azonban a párologtató felületen (a talajon és a növényzeten) jelentős vízmennyiség tározódik a párolgás számára könynyen elérhető helyzetben. Ebből — bár-viszonylag rövid ideig — a hirtelen megnövekedő párafelvevő képesség is kielégíthető. Ennek a második szakasznak a vége felé új forrás is bekapcsolódik a folyamatba: megkezdődik a talajnedvesség zónájának lassú kiürülése és az innen elvont víz egészíti ki a felszínen párává alakított mennyiséget. Miután a párolgás a felszínen tárolt összes vizet elfogyasztotta, az evapotranszspiráció által a légkörbe emelt pára teljes mennyiségét a talajnedvesség szolgáltatja. Ezt a vizet azonban mélyebb helyzetből kell a felszín közelébe emelni, és ez a szállítási folyamat is energiát igényel a gravitáció, valamint a szemcsék és a víz közötti tenzió legyőzéséhez. A pórusok kiürülése a talajszelvény felső szakaszán kezdődik és fokozatosan halad lefelé, ezért a szállítási hossz is egyre növekszik. Nyilvánvaló, hogy ebben az időszakban a tényleges evapotranszspiráció már nem érheti el a potenciális értéket, sőt az ET V/ET S arány is fokozatosan csökken a talaj nedvességtartalmának csökkenésével. Jól tudott, hogy a talajnedvesség teljes energiakészlete két tényezőből tevődik össze: (i) a gravitációs potenciálból, ami arányos a vizsgált pontnak a talaj víztükör feletti magasságával, valamint (ii) a vízmolekulák és a szilárd váz közötti molekuláris erők hatására kialakuló szívásból (vagy tenzióból). Ez a tenzió a porózus közeg nedvességtartalmától függ. A talajnedvesség megcsapolásának következtében a felszín közelében a nedvességtartalom csökken, a szívás növekszik és lassan meghaladja a gravitációs potenciált. Ezért az energia gradiens negatívvá válik (vektora felfelé irányul) előbb csak a talajszelvény felső szakaszán, majd ez az irányváltás is egyre mélyebb rétegekre terjed ki. A folyamat legutolsó szakaszában a teljes szelvényt negatív gradiens jellemzi, az ezáltal megindított és fenntartott áramlás vizet emel fel a víztükör alatti gravitációs talajvíz-térből, hogy pótolja az evapotranszspiráció által elvont talajnedvesség egy részét. Hosszú száraz időszakokban előfordulhat, hogy a párolgás a talajnedvességet csaknem teljesen felhasználja és a talajvíz függőleges megcsapolása marad az evapotranszspiráció egyetlen forrása. A tényleges evapotranszspiráció becsiepére szolgáló eljárások Már említettük, hogy sajnos nincs közvetlen módszer, amellyel a felszínről a légkörbe továbbított pára fluxusát mérhetnénk. A közvetett megfigyelések közül az előzőekben elemzett folyamatok jellegét és különleges viselkedését figyelembe véve választhatjuk ki a közvetlen mérés helyettesítésére legalkalmasabb eljárásokat: 1. A liziméterek elhatárolt tömbjében két egymást követő mérés között a tárolt víz mennyiségében bekövetkező változás a mérőrendszer adottságait jellemző tényleges evapotranszspiráció keresett értékét adja, ha ezt a mennyiséget a mérési felülethez és a mérési intervallum hosszához viszonyítjuk. 2. A tényleges evapotranszspiráció három lényeges összetevőjét elkülönítve is meghatározhatjuk: ({) a növényzet által intercepció formában visszatartott csapadékból elpárolgó menynyiséget úgy vehetjük figyelembe, hogy megfigyeljük a talaj és a levélzet felszínén tárolt víz mennyiségének változását; (ii) a talajnedvesség csökkenésével járó párolgást a terep és a víztükör közötti teljes szelvény nedvességtartalmának változásaként, a víztartalom ismételt mérésével határozhatjuk meg; (Hi) a talajvíznek az evapotranszspirációhoz való hozzájárulását két módon számíthatjuk: vagy a talajvíz-tér vízháztartási egyensúlyát vizsgáljuk, megállapítva a tárolt készlet változását, vagy azt a fluxust számítjuk, amely a víztükörről felfelé, a talajnedvesség zónájába irányul. 3. A vizsgált terület hőháztartási egyensúlyát számíthatjuk azoknak a megfigyeléseknek alapján, amelyek az oda érkező vagy onnan távozó energiatranszport mértékéről tájékoztatnak. Feltételezve, hogy az energiamérleg hiányát az evapotranszspiráció során bekövetkező fázisváltáshoz szükséges energia elvonása okozza, az elpárolgó vízmennyiséget a hiányzó energiának és a víz párolgási hőjének a hányadosaként számíthatjuk:. Általános az a vélemény, hogy a liziméterek az evapotranszspiráció meghatározására szolgáló legmegbízhatóbb eszközök. A meghatározható adatok fajtája és pontossága természetesen függ a berendezés szerkezetétől és üzemmódjától. A legmegfelelőbb mérőrendszerek kialakításával most részletesen nem foglalkozhatunk, csak utalunk a
