Hidrológiai Közlöny 1982 (62. évfolyam)

6. szám - Dr. Dávid László: A vízkészlet-gazdálkodás fejlesztése a vízkészlet-vízigény egyensúly folyamatszabályozásával

Dr. Dávid L.: A vízkészletgazdálkodás Hidrológiai Közlöny 1982. 6. sz. 249 kor a vízgyűjtőterületek vízgazdálkodása erőteljesebben megindult a fokozatos fejlődés útján. A vízkészletgazdálkodás módszereinek részletes szakirodalmi és gyakorlati elemzése alapján [3] megállapítható, hogy a vízkészletgazdálkodás jelenlegi módszerei, amelyek lényegében azonosak a vízkészletgazdálkodás fejlődésének első évtizedében kidolgozott módszerekkel, a természetes állapothoz még egészen közelálló, fokozatos vízgyűjtőfejlesztés követelményeinek megfelelően alakultak ki. Figyelembe véve, hogy ekkor a vízkészletek még természetes tisztaságúak voltak, a készlet-igény egyensúly szabályozás kialakult és jelenleg is alkalmazott rendszere egy mértékadó állapotban végzendő, mennyiségi szemléletű és az egész ország területére egységes szabályozást jelent, amelyben lényegében a mértékadó időszak meghatározott valószínűségű természetes vízhozamát alapul vevő vízkészletet hasonlítjuk össze időben állandónak feltételezett vízigénnyel. Az eljárás célja a mértékadó időszakban vízhiányos területek, a részletesebb vizsgálatok szükségének jelzése. A szabályozásnak ez a rendszere a teljes, több dimenziós szabályozási tartomány egy, idő és mennyiségi szempontból mértékadó, részére terjed ki. Ez a közelítés, számos feltételezés mellett, azon is alapszik, hogy az egyensúly tényleges megvalósítását biztosító vízgazdálkodási (alapvetően vízszolgáltató jellegű) rendszer kapacitás a vízigénnyel azonos nagyságban szintén rendelkezésre áll. A vízkészletgazdálkodás jelenlegi rendszere eredményesen járult hozzá a vízgazdálkodás feladatainak megoldásához a vízgyűjtőfejlesztés elmúlt időszakában, mivel megalapozta a vízkészletek és a vízigények folytonos egyensúlyban tartását. Az egyensúly megbomlása nem akadályozta a társadalmi-gazdasági fejlődést. A kialakult vízkészletgazdálkodási módszerek összhangban álltak a természetes állapotot elhagyó, fokozatos fejlődési időszak első, még a mértékadó időszakban is viszonylagos vízbőségű időszakának követelményeivel. A hetvenes évek elejétől azonban a vízgyűjtőfejlesztés követelményei, elsősorban a magasabb gazdálkodási színvonalat elérő területeken, egyre inkább kezdték meghaladni a vízkészletgazdálkodás meglévő rendszerének lehetőségeit. Megkezdődött az összhang megbomlása a vízgyűjtőfejlesztés igényelte és a gyakorlat alkalmazta módszerek között. A fejlődés kitermelte a vízgyűjtőfejlesztés követelményei és a vízkészletgazdálkodás gyakorlata közötti feszültségeket, ellentmondásokat. Ezek ma már a vízkészletvízigény egyensúly fokozottabb szabályozásnak egyre inkább korlátozói. A fejlődés során kialakult legfontosabb ellentmondások a következők: 1. A mértékadó időszakra, azaz a csúcshelyzetre kidolgozott kószletigény mérlegelési módszerek általában nem alkalmasak a mértékadó (általában az augusztusi) időszakon kívüli, hosszabb időszakú készlet-igény helyzetet tükröző mérlegelésre, szabályozásra. így a magasabban fejlett vízgyűjtőterületeken, ahol már objektíve szükséges a hosszabb időszakú szabályozás, egyre több nehézség merül fel. 2. A hasznosítható vízkészlet értelmezése a mértékadó időszakra kizárólag vízsugárként a vízgyűjtőlejlesztés magasabb fokán lemerevíti a fejlődést, mivel eltekint a potenciálisan (pl. a tavaszi nagyvízi időszakban) le/olyó víztömegtől, mint vízkészlettől. Magasabb fejlettségi szinten nem tudja reálisan követni a fejlődő lefolyásszabályozás teljes körű növelő hatását a megfelelő biztonságú hasznosítható vízkészletre, mivel a tározók szabályozó hatását osak egyszeri, teljes leürüléshez kötött vízsugárral veszi figyelembe. A tározók és tározórendszerek részleges feltöltődésével és leürülésével előálló tényleges hasznosítható vízkészlet így nem határozható meg megfelelő megbízhatósággal. 3. Az állandónak feltételezett, lényegében normatívák ós az elemi igények teljes egyidejűsége alapján a mértékadó időszakra számított frissvízigények és a tényleges frissvízhasználat között időnként számottevő különbség alakult ki. Mivel a vízkészleteket az említett feltótelek szerint számított frissvízigények alapján kötötték le, ós az időben változó vízkészletet az időben szintén változó, de állandónak feltételezett vízigénnyel mérték össze, a vízkészletek lekötése és tényleges kihasználása között időnként jelentős eltérések keletkeztek még a mértékadó időszakban is. Ez a vízkészletek túlzott biztonságú lekötését eredményezte egyes esetekben. 4. A vízkészletgazdálkodásnak az eddig kialakult, lényegében mennyiségi szemléletű mérlegelési ós szabályozási rendszere nem teszi lehetővé a mennyiségi és minőségi szempontok egységes számításba vételét. A vízíninőségszabályozás számos eszköze, módszere a vízminőségvédelem keretében külön rendszerként fejlődött. A mennyiségi és a minőségi készletgazdálkodási kérdések egymástól elválasztott fejlődése azonban ma már akadályozza a készlet-igény egyensúly egységes szemléletű szabályozását, a mennyiségi ós a minőségi kérdések alternatív lehetőségek szerinti vizsgálatát. 5. A vízkószletgazdálkodás és a gazdasági környezet jelenlegi feltételrendszere az egyensúly megteremtésének ós fenntartásának eszközéül elsősorban a hasznosítható vízkészletek növelését tekinti, a vízigényszabályozás szélesebb körű alkalmazására kevésbé ösztönöz. Nem veszi figyelembe a vízgyűjtő egészét tekintve a korlátozott természetes vízkincs hasznosításában tényleges veszteséget jelentő vízelhasználást, továbbá a vízforgatást, a többszörös vízfelhasználást, a vízigény besűrűsödés hatásait, a vízhasznosítás technológiájának szintjét, hatásfokát. 6. A csúcshelyzetű összemérés ós szabályozás rendszeréből következően , valamint a vízminőségi különbségek folytán a jelszíni és a felszín alatti vízkészletgazdálkodás, mind módszereit, mind a gyakorlatát tekintve, külön-külön fejlődött. A két készletfajta merev elválasztása azonban, a dinamikus készletek ós a hosszabb időszakra kiterjedő szabályozás esetén már akadályozza az egységes készletgazdálkodás fejlesztését, illetve az alternatív lehetőségek megfelelő értékelését, a felszín alatti tározás fejlesztését. 7. A vízkészletgazdálkodást a vízgazdálkodási területegységeken lényegében azonosan irányítják, függetlenül a területek vízgyűjtő fejlettségi szintjétől. Mivel a területek vízkészletgazdálkodási szintje ma már eléggé eltérő [6], ez a készletgazdálkodás gyakorlatában irányítási ellentmondásokhoz vezetett. 8. A vízgyűjtőterületek fejlődésével mindinkább és — töretlen társadalmi-gazdasági fejlődóst feltételezve — visszafordíthatatlanul távolodunk a természetes hidrológiai rendszertől. Ma már, lényegében minden vízfolyásban, a vízgyűjtőfejlesztés adott szintjén folyó természeti és vízgazdálkodási folyamatok eredőjeként jelentkező lefolyást észleljük, nem pedig a természetes lefolyást. A vízkészletek számbavétele terén viszont ma még alapvető törekvés, hogy az emberi tevékenységek figyelembevételével, a már mögöttünk hagyott természetes állapotot igyekszünk ismét és ismét rekonstruálni. A fokozatos fejlődés legelején esetleg még észlelni tudjuk valamennyi mesterséges folyamatot, de, ahogy ezek szaporodnak, egyre kilátástalanabb helyzetbe jutunk az észleléssel és így a természetes állapot rekonstruálására irányuló törekvésünkkel. 9. A vízkészletgazdálkodás irányítása alapvetően a készlet-igény számbavételére és összemérésére irányul,