Hidrológiai Közlöny 1982 (62. évfolyam)

4. szám - Prins, J. E.: A hidraulika a történelem sodrában

170 Hidrológiai Közlöny 1982. 4. sz. Prins J. E.: A hidraulika a történelem, sodrában 1. ábra. Az elméleti és tapasztalati hidraulika történelmi fejlődése és kapcsolata járt együtt. Átütő műszaki fejlődésre azonban, amely valóban társadalmi hatású lett volna, a reneszánsz koráig nem került sor. A középkor A műszaki fejlődés felgyorsulása az arab hódítással Európában elterjesztett bizánci és ázsiai kultúráknak köszönhető. így például a papírgyártás és az iránytű használatának kínai tudománya feltehetően ebben a korban jutott el Európába. A kereszténység gyakorlatiasabb szemléletet terjesztett el és a kézi munka megbecsülését. Ugyan akkor a céhek szigorú védő rendszabályai a haladás korlátai voltak. Tekintet nélkül azonban ezekre a korlátozásokra, bizonyos gépesítési törekvések tapasztalhatók. E tekintetben első helyen kell megemlítenünk a cisztercita szerzeteseket,akik Európában a XII. sz. elején elterjesztették a lóvontatással és vízerővel működtetett malmokat. A szélmalmok a XII. sz. végén már mindennapos jelenségnek számítottak, de azokat csak gabonaőrlésre használták, míg vízemelési célokra történő nagyobb mérvű alkalmazásuk csak a XVI. században kezdődik meg. A gazdasági fejlődés töretlen és állandósul a XIV. századig. A kifejlődő tengeri hajózás és kereskedelem elsősorban a Hanza városok kezében van. A feudális társadalom szerkezete korlátozta, az egyház uralma pedig elsősorban az arisztotelészi elvek elfogadásával megakadályozta a természettudományok terlületén is a további fejlődést. A reneszánsz Az újjáéledés első jelei a XIV. század végén tapasztalhatók. A társadalmi és gazdasági szerkezetben bekövetkezett változások megerősítették az uralkodók helyzetét és a zsoldos hadseregek kialakulásához és a haditechnika fejlődéséhez vezettek. A nem katonai célokat szolgáló fejlődés elsősorban Észak-Olaszországban játszódott le, ahol a virágzó kereskedelem és ipar a tudományok és művészetek magas szintű kialakulását is eredményezte. A „művész-mérnökök" legjelentősebb képviselője Leonardo da Vinci (1425—1519). A Madridi Országos Könyvtárban 1965-ben felfedezett kéziratból megállapíthatóan inkább mérnök volt, mint művész. Mint Milánó városi mérnökeinek feladata volt a Martesana csatorna rendezése és neki tulajdonítják azokat a sarokpánt körül elforduló zsilipkapukat (támkapukat) amelyek a csatorna torkolatát Milánó közelében lezárták. 1502-ben Firenzébe költözött, ahol hadmérnökként alkalmazták. A Firenzét a tengerrel összekötő csatorna és az Arno folyó elterelésének tervezésével kapcsolatban Leonardo da Vinci általános jellegűnek tekinthető hidraulikai kísérleteket végzett, például a folyómedrek és kanyarulatok kialakulásával kapcsolatban. Ezekhez kisléptékű modelleket és csatornákat használt. Az örvényeket helyesen mederalakító tényezőknek tekintette. Vizsgálatai ugyan nem voltak tudományosak és módszeresek, de rámutattak arra, hogy a kutatás olyan ismereteket képes szolgáltatni, amelyek a műszaki jellemzők javítására alkalmasak. A XVI. században a gazdasági fejlődés fokozatosan Északnyugat- Európába tevődött át. Ez többek között Konstantinápoly 1453-ban bekövetkezett elestének tulajdonítható, ami akadályozta az Ázsiával folytatott kereskedelmet, ugyanakkor egybeesett a tengerhajózás északnyugateurópai fejlődésével. Ennek köszönhető a TávolKelettel létesített gyümölcsöző kapcsolat, amelyet Portugália az 1500-as évet követően közel száz évig kisajátított. A műszaki fejlődés még mindi? nagymértékben összefüggött a városok katonai védelmével és ezzel kapcsolatban kell megemlíteni Leonardo da Vinci-t, Niccolo Machiavelli-t (1469—1527) és Albrecht Dürer-t (1471—1528), akik a szilárd bástyák terveit a lőfegyverek hatótávolsága alapján határozták meg, a földmérők pedig a számítások észszerűsítésének úttörőivé váltak. Az általuk kifejlesztett matematikai módszerek a vízépítésben is hasznosnak bizonyultak, elsősorban a Hollandiában végzett gátépítési és lecsapolási munkáknál. 1600-ban a matematikus, mérnök és erődépítő Simon Stevint(154:8—1620) bízták meg a leydeni egyetem felállítandó mérnöki szak tananyagának összeállításával. Az előadások megtartását latin helyett holland nyelven engedélyezték. Hatvan évvel később, 1660-ban elrendelték a latin nyelvre való áttérést, ami a leydeni egyetemen a mérnökképzés végét jelentette. Ebben a korban a művész-mérnökök, szakmérnökök és más szakemberek külön osztálya alakult ki, akik gyakorlati munkájukban csatornák, zsilipek, duzzasztóművek, erődök építésével és új gépi berendezések feltalálásával foglalkoztak. Se-