Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

11. szám - Géczy Károly–dr. Szilárd György: Mezőgazdaság és vízgazdálkodás

Géczy K.—Dr. Szilárd Gy.: Mezőgazdaság Hidrológiai Közlöny 1981. 11. sz. 499 sával. E helyzetet nehezíti a meglévő csatornák rendszeres karbantartásának elmaradása, illetve a kémiai hatóanyagok alkalmazása következtében előállott növényzet túlburjánzása a csatornákban. E tekintetben ugyancsak problémát okoz a helyi vízgazdálkodási adottságokkal össze nem hangolt művelési ágváltoztatás, illetve a dombvidéki talaj védőgazdálkodás elmaradásának káros hatása. A csapadék, megőrzése, visszatartása tehát az üzemi komplex melioráció — ezen belül az üzemi vízrendezés —• alapvető tétele kell, hogy legyen. Ez hazai viszonyaink között a gazdálkodás alapvető feltétele. Ahol a lehulló csapadékot nem tudjuk a helyszínen tartani, vízhiány miatt károsodik a növényzet és ez nagymértékben veszélyezteti az egyre magasabb színvonalú termelés biztonságát, gazdaságosságát. Jelenünket és az elkövetkező évek fejlődését figyelembe véve, úgy kell szabályoznunk a talajok vízháztartását, hogy a termesztett növények igényeit folyamatosan és gazdaságosan biztosítani tudjuk úgy, hogy egyidejűleg a talajban lejátszódó folyamatokat is kedvező irányba befolyásoljuk. Ahol ennek a feltételnek eleget teszünk, ott már eleve megteremtjük a magasabb színvonalú termelés alapját. A hasznos vizek vissztartását, tározását és a káros vizek levezetését mind az üzemi és a helvi jelentőségű közcélú vízrendezéseknél, mind a főművek tervezésénél egymással összehangoltan, a komplex üzemi meliorációval is egységes rendszerben kell megoldani. Jelenleg — sok esetben a térségi összhang hiányát tükrözi, hogy amikor több népgazdasági ág összehangolt igénye alapján kiépül egy vízrendezési főmű csak kevés esetben csatlakozik hozzá az üzemi melioráció üzemi vízrendezés, mely nélkül a főművek hatékonysága csak csökkent értékű. (A főművek rendeltetésük szerint csak a lehetőségeket teremtik meg — a befogadó kapacitások által — a területi vízrendezésnek') A belvízlevezető rendszerek fejlesztésével összhangban meg kell valósítani a csapadékvizek jobb hasznosítását, tározók építésével, valamint a csapadék helyszíni hasznosítását elősegítő agrotechnikai és agronómiai eljárások alkalmazásával. A szakaszos vízelvezetés és a vízkészletek növelése érdekében a belvíztározást kiterjedten kell alkalmazni. A belvízrendezés fejlesztését gazdasági szempontból differenciáltan kell megtervezni. Ennek megfelelően azokon a területeken, ahol a beruházások hatékonysága nem biztosítható, meg kell vizsgálni az adott terület más célú hasznosításának lehetőségeit. A népgazdaság teherbíró-képességének és a koordinációs elveknek megfelelően a fejlesztési munkákat koncentrálni kell. A munkák sorrendjét úgv kell meghatározni, hogy elsősorban a vízkárral leginkább sújtott területeken, másrészt a vízkárokra leginkább érzékeny, nagy termelési biztonságot igénylő mezőgazdasági területeken kerüljenek megvalósításra. Az öntözéses gazdálkodás alkalmazásának optimális időpontját és indokoltságát legjobban Dr. Fekete István fogalmazta meg: „Amikor a mezőgazdasági üzem a lehullott természetes csapadékot agronómiai-műszaki beavatkozások segítségével maradéktalanul hasznosította és a termelés további fejlesztése érdekében a rendelkezésre álló víz mennyisége időben vagy mennyiségileg nem elégséges a víz kerül a termelés fejlesztése szempontjából minimumba. Ekkor van szükség az öntözéses gazdálkodás bevezetésére, fejlesztésére. Az öntözés elsődleges indokoltságát ugyanis feltétlenül az adja meg, — szemben a korábbi „aszály elleni" célkitűzéssel — hogy a fajta biológiai igénye a víz iránt nagyobb-e, mint amit a lehulló csapadék biztosíthat. A másik indok feltétlenül ökonómiai, mert a rendkívül nagy termelési költségű növényeknél a termelési értéket — tehát magát a termést — is feltétlenül biztosítani kell". Az öntözés azonban akkor válhat az agrotechnika szerves részévé, ha képes a vízszétosztást és az adagolást a többi agrotechnikai elem szintjén biztosítani. Optimális növényi szerkezet, mint a jövedelmező öntözéses gazdálkodás egyik alapja. Fontos feladatnak kell tekintenünk, hogy a csapadékpótlást azon kultúrákra terjesszük ki, amelyek alapvetően öntözésigényesek, vagy az a termelékenyebb technológiáknak elengedhetetlen feltétele. Knnek alapján a rizst, néhánytól eltekintve a zöldségfajokat, az ültetvények szaporítóanyagának, az ipar számára termelő speciális, gépi szedésre alkalmas, komplex gépesített célültetvényeket, a cukorrépát, a burgonyát, a hibridkukorica vetőmag előállító területeket és a 10 12 t/ha szemeskukoricn termelésre alkalmas területeket, a pillangós és tömegtakarmány növényeket, valamint a gyepet kell számításba venni. Külön is kiemelhető a felsorolásból a kertészeti növények, burgonya és a gyepöntözés elsődlegessége. Ma már megalapozott szakmai véleményként fogadható el, hogy ameddig zöldségtermő területeink 60—70%-a, a nagyüzemi burgonyatermő terület 70—80%-a nem kerül öntözött körülmények közé az évek többségében — - döntően a csapadék ellátottság mértékével összefüggésben több vagv kevesebb fog teremni, mint amire a népgazdaságnak szükséges van. A nagyüzemi — jövedelmező — szarvasmarha tenyésztés olcsó és biztonságos tömegtakarmány nélkül elképzelhetetlen. Ennek pedig alapfeltétele a korszerű öntözött gyepgazdálkodás gyorsabb ütemű kialakítása. Egy ha korszerű szőlő-gyümölcs ültetvény éves termelési értékének 2—3%-t jelenti az éves öntözési költség. Az ültetvények és az öntözés közé ennek megfelelően egyenlőségjelet kell tenni, ott ahol az öntözéses termelés kialakításának feltételei megvannak, illetve gazdaságosan megteremthetők.