Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)
10. szám - Áll Lajos–Dr. Szirota István: Magyarország vízellátásának és csatornázásának helyzete és fejlődése
430 Hidrológiai Közlöny 1981. 10. sz. Áll L.—Dr. Szirota 1.: Magyarország vízellátása Mindennek eredményeként növekedett a szolgáltatás színvonala, s az 1962—66. évekre jellemző, rendszeresen visszatérő vízhiányok 1970. év végére gyakorlatilag megszűntek. Kisebb területekre kiterjedő, időszakos vízhiányok azonban még ma is előfordulnak, elsősorban azokban a térségekben, településekben, ahol a település-fejlesztéshez képest elmaradt a vízellátás arányos fejlesztése. Hiányok mutatkoznak a vízművek kapacitásában a csúcsfogyasztáshoz képest az ország iparilag fejlett térségeiben. Ugyanitt a tárolókapacitás is kevesebb a szükséges 30—40%-nál. Az üdülőterületeknél hasonló gondokról adhatunk számot. A vízellátásban mutatkozó hiányosságok a lakosság és az érdekképviseletüket közvetlenül ellátó tanácsi szervek, továbbá az ipar jelzése révéri jól felmérhetők. Hasonló a helyzet a csatornaellátásnál. Sokkal kevésbé érzékenyek a szenny vízkibocsátók a szennyvíztisztításban, szennyvízelhelyezésben mutatkozó hiányokkal szemben. A vízgazdálkodás tervszerű, arányos fejlesztéséért felelős Országos Vízügyi Hivatal, a területi feladatokat ellátó vízügyi igazgatósági szervezet kötelessége tehát, hogy a rendelkezésre álló preferáló és szankcionáló eszközökkel a fejlesztést ezen a területen is elősegítse és irányítsa. Az elmúlt időszak települési vízellátását jellemezte, hogy a szükséges vízmennyiség nagy része a fogyasztás közelében állt rendelkezésre. Egyes térségekben azonban az ellátást már csak nagyobb távolságról, térségi, vagy regionális vízellátási rendszerekkel lehetett biztosítani. Ily módon alakult ki a Borsodi iparvidéken, a Balaton és a Dunakanyar üdülő övezetében, Tatabánya körzetében, Pécs és Debrecen ellátása érdekében a regionális vízellátás. A vízellátás további jellemzője volt, hogy a termelt ivóvíz túlnyomó része a fertőtlenítésen kívül alig igényelt kezelést. A települések ivóvízigényét döntő mértékben biztosító felszín alatti vízkészletből termelt víznek alig 15%-a szorult kezelésre nagyrészt vas-mangántalanításra. Az utóbbi évtizedre jellemző, hogy az ivóvízellátás — elsősorban a falusi ivóvízellátás — bázisául szolgáló talaj vízkészlet elszennyeződött. A szennyeződés okozója a mezőgazdaságban alkalmazott vegyszerek mennyiségének növekedése, az ipar rohamos fejlődésével járó szennyvíz- és hulladék-kibocsátás, valamint a települések vízhasználatának növekedése, továbbá a csatornázás, vízrendezés hiányossága. A vízellátási rendszerekhez hasonlóan, bár eltérő sajátosságokkal,' regionális csatornázási igények lépnek fel egyes térségekben, elsősorban a befogadók kiemelt védelmét igénylő üdülő övezetekben: pl. a Balaton, a Velencei-tó térségében, a Mátra-vidéken. A csatornázás és szennyvíztisztítás fejlődésének jellemzője volt, hogy a vízellátás fejlődéséhez viszonyított lemaradás az élővizek minőségének romlását okozta, a települések belterületén a talajvíz kedvezőtlen megemelkedését és elszennyeződését váltotta ki, a közcsatornába vezetett ipari eredetű szennyvizek az előtisztítás hiánya, vagy elégtelensége miatt a szennyvíztisztító telepek hatásfokát rontották, a közcsatornák üzemét nehezítették. 2. A vízellátás és csatornázás jelenlegi helyzetének, színvonalának értékelése Az értékelést az V. ötéves terv során elért eredmények számbavételével, a fejlesztés és szolgáltatás jellemzésével, gondjaival végezhetjük el. Az V. ötéves terv eredményeinek értékelése a cikk összeállításának időpontjában még nem zárult le, emiatt a hivatalos számadatokhoz képest kisebb eltérések előfordulhatnak. Az ágazati terv szerint a települések vízgazdálkodásának V. ötéves tervi fontosabb célkitűzései voltak: — a lakosság 72—73%-ának vezetékes ivóvízzel való ellátása, — a lakásállomány 56%-ának a vízellátási hálózatba, 35—37%-ának a csatornahálózatba való bekapcsolása, — a szennyvíztisztító kapacitás fejlesztése, különösen a fővárosban', a Tisza vízgyűjtőjének ipari centrumaiban, a Balaton és a Velencei-tó körzetében, ennek érdekében — a települések szennyvíztisztító kapacitásának 650—700 ezer m 3/d teljesítménnyel való növelése. A fejlesztések eredményeként a tervezetthez képest országos szinten kisebb mértékű túlteljesítés várható a víztermelő kapacitás és az ivóvízhálózat fejlesztésében. A tervidőszakban várhatóan 1 millió m 3/d ivóvíztermelő kapacitást és több, mint 7000 km ivóvízhálózatot helyeztek üzembe. A tervtörvénnyel összhangban a lakosság közműves ivóvízellátása elsősorban a fővárosban, a nagyobb ipari központokban és a legrosszabban ellátott kisebb településekben fejlődött. Az ipari vízhasználat tervezettnél gyorsabb növekedése, a tervezettet meghaladó lakásépítés következménye, hogy a vízigények tényleges növekedése nincs mindenhol összhangban a mértékadó víztermelő kapacitások fejlesztésével. A növekvő vízszükségletet az ország több térségében csak regionális rendszerek kiépítésével lehetett kielégíteni a helyi vízkészlet elégtelensége miatt, így a tervezettnél nagyobb mértékű regionális fejlesztésre került sor. (Mintegy 200 e m 3/d.) A tervidőszak során új igényként jelentkezett a közegészségügyileg veszzélyetetett települések vízellátása. Az Állami Tervbizottság munkaprogramja szerint a feladatot az OVH kiemelten kezelte. A tervidőszak végére (1980. XII. 31.) a lakosság vezetékes ivóvízellátása elérte a 75%-ot, a vízellátásba bekapcsolt lakosok aránya pedig az 56%-ot. A szennyvíztisztító telepek és a csatornahálózat fejlesztése jelentős. A szennyvíztisztító kapacitás állományának növekedése 500—520 ezer m 3/d. Az 1975. évi állomány közel megháromszorozódott. Kedvező előrehaladást jelent mind vízminőségvédelmi, mind gazdaságossági szempontból, hogy
