Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

1. szám - Nagyistók Ferenc: A felszín alatti vízforgalom néhány kérdése a Dél-Alföldön

Hidrológiai Közlöny 1981. 1. sz. 26 A felszín alatti vízforgalom néhány kérdése a Dél-Alföldön NAGYISTÓK F E It E N C* 1. Bevezetés Az Alföld rétegvízkészletének egy évszázada történt megismerése, majd a rétegvíznek a vízellátásban jelentkező egyeduralma az eltelt időszakban nagyszámú vízfeltáró fúrást eredményezett. Az így nyert földtani-vízföldtani információkból kiderül, hogy a vízbeszerzésre a Dél-Alföldön vannak a legjobb adottságok. A helyenként 800—1000 m vastag alluviális összlet kőzetösszetétele, a homok, a homokos és iszapos frakció túlsúlya lett ismert. A térséget a nagyhozamú, 1500—2500 1/p-es teljesítményű víztermelő kutak jellemzik. A helyi vízkészletek felhasználása, a vízkezelés eddig szükségtelen volta, s nem túlzottan nagy és koncentrált vízigények a vízbeszerzési művek kialakítására viszonylag kis ráfordítást igényeltek. Napjainkban a felhasznált víz mennyiségének növekedésével egyidejűleg a vízminőségi követelmények is növekedtek. Egyre bonyolultabb és sokrétűbb vízkezelési eljárásokat kell bevezetni. A rétegvíz gáztartalma, elsősorban a robbanásveszélyes metán, a közelmúltban biztonsági és víztechnológiai kérdések sorát hozta felszínre. Gyakorlati oldalról vizsgálva a víztermelés folyamatát, a helyi vízkészlet és víztermelés egyensúlyán túl a víztechnológiai beavatkozások növekvő mértéke egyre inkább meghatározza a víz beszerzés fajlagos beruházási és a víztermelés fajlagos üzemeltetési költségét. E problémák kapcsán a víztermelő telepeket üzemeltetők, de számos esetben a tervezők körében is a rétegvíz iránti bizalom megingásának nyomai figyelhetők meg. A természetes felszín alatti vízforgalom korlátai, s az erre szuperponálódó mesterséges beavatkozások együttes hatása a víztermeléssel foglalkozók körében kevésbé ismert. Van olyan vélemény is, amely a kutak nyugalmi vízszintcsökkenéséből a felszín alatti vízkészlet egyértelmű csökkenésére, esetenként katasztrofális készletfogyásra következtet. A vízkémiai komponensek közül a részletes gáztartalomvizsgálatok csak néhány éve váltak általánossá. A rétegvíz metántartalmának eredetét illetően különböző elméletek láttak napvilágot. A vízkémiai komponenseknek a víztermelés hatására bekövetkező változása, a kitermelhető felszín alatti készletek időbeli módosulása ma már foglalkoztatja a víztermelők körét is. E folyamatok a szakmai irodalomban kellő részletességgel ismertek. Az adott területen azonban a gyakorlati oldal számára hasznosíthatóan a részfolyamatok kevésbé feltártak. E folyamatok ismeretéhez szeretnék a vízkémiai komponensek oldaláról közelítve néhány gondolattal hozzájárulni. * Csongrád megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, Szentes 2. Földtani-vízföldtani viszonyok A szerkezetkutató, kőolajkutató és vízfeltáró tevékenység kapcsán hazánk egyik legnagyobb neogén üledékgyűjtője a Dél-Alföldön vált ismeretessé. A kéregszerkezeti mozgások nagyságát jelzi, hogy Hódmezővásárhelyen az alsó-miocén képződményeket 5842 m-ben még nem érték el fúrással. (T. Kovács O., 1977.) Az üledékgyűjtő térbeli helyzetét jól mutatja a Csongrád — Mindszent — Hódmezővásárhely — Makó tengelyű intenzív süllyedés, amely azonban viszonylag keskeny sávra korlátozódik. (1. ábra) A tengelytől Nyugatra Kelebia — Öttömös — Pusztamérges vonalban a mezozoós (középső-triász) aljzat 800—1200 m mélységben, — sőt Tompán 387 m-ben — jelentkezett. (T. Kovács G., 1977.) De hasonlóan kisebb a neogén összlet vastagsága Keleten, az orosházi — battonvai hátság területén. (Urbancsek J., 1977.) Az Északnyugat-Délkelet irányú üledékgyűjtő árkos szerkezete főként vertikális mozgásról tanúskodik. A globális tektonika szemszögéből vizsgálva az üledékgyűjtő árok ma már szemiaktív, neogén szubdukciós öv hatására vall. (Szádeczky—Kardoss E., 1973.) Az intenzív sülylvedés a pannon tenger feltöltődése után sem szűnt meg, amit jelez a helyenként közel 1000 m vastagságú allúvális összlet. A Dél-Alföld folyami hordalék összlete jórészt az Ős-Duna lehordási területéről származik. A pleisztocénben a Duna az Alsónémedi — M

akó tengelyű ún. dunai szerkezeti árokban Makó felé fokozatosan ki vastagodó, de kőzetösszetételében egyre finomabb frakciójú üledékanyagot halrrlozott fel. Az összlet vízföldtani jelentősége jól ismert. Az utóbbi évtizedek nagyszámú, geofizikailag is elemzett vízkutató fiirása révén az ősföldrajzi-vízrajzi viszonyok pontosan rekonstruálhatók. (Urbancsek J., 1973.) A részletes mikromineralógiai vizsgálatokkal az összleten belül jól elkülöníthetővé vált az Ős-Tisza lehordási területéről származó üledékanyag, így a Dunai szerkezeti árok, a jó vízadó összlet térbeli lehatárolása. A dunai lehordást az amfiból, diopszid jellemzi, míg a tiszai lerakódást a jellegzetesen magmás hipersztén, augit és bazaltos amfiból ásványok uralják. (Molnár B., 1977.) Az Ős-Tiszai és Tisza vízvidéki kőzetanyag a Tiszától Keletre átveszi az uralkodó szerepet. Szentes — Mindszent vonalában már 400—300 m között megjelenik, majd 150mtől uralkodóvá válik a tiszai üledék. (Molnár />'., 1977) Az ős -Tisza és Körösök hordalékanyagán túl Dél-keleten Makó — Magyarcsanád térségében megjelenik a Marosi hordalék is. Itt 260—270 m-ben, míg Mezőhegyes környékén 0—328 m között volt kimutatható a dunaitól eltérő kőzetanyag. (Molnár B., 1965.) A pleisztocén összletre a ciklikusos üledékfelhalmozódás a jellemző. A ciklusok durva homokkal kezdődnek, majd fokozatosan kifinomodnak. Egy-egy ciklus vastagsága 150—180