Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)
4. szám - Dr.Lászlóffy Woldemár: Sajó Elemér születésének századik évforulójára
158 Hidrológiai Közlöny 1976. 4. sz. Dr. Lászlóffy W.: Sajó Elemér valósítását külföldi példákra hivatkozva segítse, és — főként — a végsőkig küzdjön a költségvetés és a mérnöki létszám állandóan fenyegető csökkentése ellen. Nagy súlyt vetett Sajó a közönség tájékoztatására. Kihasználta a minisztérium rádiós gazdasági előadásai nyújtotta lehetőségeket, alkalmi kiállítást rendeztetett az 1932. évi őszi szegedi vásár keretében, gondoskodott a mérnökegylet vízépítési szakosztályában a vízgazdálkodás időszerű kérdéseiről szervezett előadás-sorozatok sajtóvisszhangjáról, és vaskos kiadványokkal készítette elő a talajt a jövő nagy beruházásaira. 1931-ben adatta ki ,,Az öntözésről" c. kötetet (420 lap) és^ ,,A magyar halászat"-ot (224 lap), 1933-ban az „Újabb tanulmányok az öntözésről" c. 607 lapos művet és a „Vízgazdálkodás a mezőgazdasági termelésben"-t (173 lap), végül 1934-ben „A magyar szíkesek"-et (487 lap). A felsorolt művek, a Vízügyi Közleményekkel együtt, jótollú szakírói és szerkesztői gárdához juttatták a vízügyi szolgálatot 5, és alkalmat adtak /Sajónak arra, hogy terjedelmes bevezető tanulmányokban részletesen kifejtse az Emlékiratban rögzített programjának egy-egy pontját. „Hullámelméletének" jegyében szervezte meg a Vízrajzi Intézet tervező csoportját (megkerülvén egy új hivatal létesítésének roppant nehézségeit), amely a Körösök csatornázásának folytatását, a szolnoki gabonatárházak tervezését és a Duna— Tisza csatorna megvalósítását készítette elő. A megélénkült szakirodalmi és tervezői tevékenységgel függött össze a vízügyi könyvtár korszerűsítése is az addig hiányzó szakmai vezetés biztosításával, az ETO-rendszerű kartoték-katalógus megteremtésével és a rendszeres könyvtári szolgálat bevezetésével. A vezetői erények sorából ki kell emelni Sajó kiváló taktikai képességeit. Céljainak elérése érdekében rendesen a háttérben maradt, csupán megfigyelőit küldte el mindenüvé, ahol a vízügyekről szó eshetett. Ha aztán a parlamentben vízügyi vonatkozású felszólalás hangzott el, szinte biztosra vettük, hogy az illető képviselő figyelmét a kerülete lapjában megjelent, — végeredményben Sajó által sugalmazott, — cikk terelte a kérdésre. Az 1931. évi katasztrofális aszályért általában a „vizeseket" okolták. Az eleve gyanúsnak tartott hivatalos nyilatkozatok helyett a Mérnökegylet vízépítési szakosztálya által a vízitársulatok anyagi támogatásával kiadott könyv statisztikai adatai adtak feleletet a vádakra. A bevezetést Rohringer Sándor műegyetemi tanár, az összefoglalást Kenessey Béla ny. min. tanácsos írta, — mindkettő a minisztériumtól független személy, — de a sugalmazó Sajó volt, és ő gondoskodott róla, hogy a mű a megfelelő helyekre eljusson. A vízépítési szak5 Fiaihoz intézett intelmeiben említi Sajó: „A saját szolgálati ágazatomban semmit sem tartok becsesebbnek, mint objektív, látni tudó, gyakorlott mérnököknek jó és rossz tapasztalatait. Ez a szolgálatnak legnagyobb kincse és értéke. Ezeket a tapasztalatokat rendszeresen összegyűjtjük a Vízügyi Közleményekben és egyéb könyveinkben, és átadjuk a fiatalabb kartársaink birtokába". osztályban „Az Alföld állítólagos kiszárítása, elszíkesítése és öntözésének kérdése" címmel elhangzott előadássorozat szereplői is a szolgálaton kívül állók voltak, csak éppen a szervezés indult ki /Sajótól, aki — „természetesen" — még tisztséget sem viselt a szakosztályban. A legnagyobb taktikai sikert 1933 őszén, a Széchenyi emlék-hajóút megrendezésével érte el, amelyen a kormányzó, valamennyi gazdasági miniszter, számos képviselő és az államigazgatási szervek vezetői vettek részt. A hajón aztán megismerkedtek a résztvevők a vízügyi szolgálat gondjaival és az illetékesek nem térhettek ki a közvetlen eszmecsere elől sem. Jellemző módon Sajó még ezt az alkalmat sem használta fel szereplésre, az útról megjelent beszámoló is csak a résztvevők sorában említi. Ez a háttérben maradás talán taktika is volt, de elsősorban szerénységből fakadt, amelyről Lampl Hugó is hangsúlyozottan emlékezik meg. Megemlíti többek közt, hogy 1921-ben, a kikötő-kormánybiztosság felállításakor, nem fogadta el Sajó a neki Zielinski professzor által felajánlott kormánybiztos-helyettesi állást, mert az intézmény létesítésének gondolata tőle eredt, Zielinskit ő beszélte rá a feladat vállalására, és semmiképpen sem akart ebből magának előnyt szerezni. Szerénysége ellenére azonban szívós és határozott volt. Bámulatos ügyességgel és kitartással hiúsította meg például Ruttkay Udo öntözési terveit, aki külföldi tőkével, állami kamatgarancia árán kívánta megoldani a főművek megépítését anélkül, hogy az öntözési lehetőségek kihasználása, vagyis a beruházás közgazdasági haszna a legcsekélyebb mértékben biztosítva lett volna. Noha Ruttkay mögött a miniszterelnök, Bethlen István állt, Bethlen 1931-ben bekövetkezett bukása után /Sajónak sikerült elérnie, hogy az új kormány Ruttkay tervezői megbízatását visszavonja. Az Alföld öntözésének tervszerű, fokozatos előkészítése a vízügyi szolgálat kezében maradt, és az állam megszabadult a kamatgarancia terhétől. Sajó vezetői erényei közé tartozott mélységes szociális gondolkodása is. Egykori titkárnője, Ecsődi Oszkárné írja erről: „Nemcsak a mérnökök, hanem a kisemberek státusügyei, anyagi bázisuk biztosítása is elsőrendű gondjai közé tartozott. Talán apróságnak látszik, pedig nagyon sok embert érintett az az éveken át tartó harc, amelyet a pénzügyi kormányzattal folytatott azért, hogy 20—30 éve szolgáló kipróbált hajós személyzetünk végre megfelelő státushoz jusson. (Addig csak teljesen ideiglenes minőségben, nyugdíj-jogosultság nélkül dolgoztak.)" A szolgálat középfokú dolgozóinak, az ún. műszaki tiszteknek státusrendezése is Sajó érdeme volt. „Sokat követelt munkatársaitól, — írja Ecsődiné — de elsősorban saját maga számára emelte legmagasabbra a mércét". E tekintetben saját szavai jellemzik: „Csak azt a munkát lehet érdemnek tekinteni, amelyet a kötelességszerű munkán túlmenően teljesít az ember". Reggelenként 6-kor kelt, 7 óra után már a hivatalában volt és szobájának ajtajára kiíratta: „Fél 9 előtt (ez volt a munkaidő kezdete) senkit
