Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)

4. szám - Dégen Imre: Kvassay Jenő és Sajó Elemér szellemi öröksége

Dégen I.: Kvassay Jenő és Sajó Elemér Hidrológiai Közlöny 1976. 4. sz. 149 kavezetők egyetlen elhibázott eljárással is úgyszólván helyrehozhatatlan károkat okozhatnak." E gondolatok nem maradtak hatás nélkül a szakmunkásképzéstől a mérnökképzésig terjedő vízügyi szakemberképzés korszerű, mai rendszerének kialakítására. Útmutatás korunk vízgazdálkodása számára Kvassay és Sajó munkásságának méltatása nem volna teljes, ha nem villantanánk fel annak a hatásnak néhány elemét, melyet korunk vízgazdálkodására gyakoroltak. „A haladás útját kell választani, mert a habozásból, a késedelmezésből helyrehozhatatlan károk származnak. .." fogalmazta meg a jövővel szemben érzett felelősségét Sajó Elemér. A mai magyar vízügyi szolgálat tiszteletre méltó örökséget vett át elődeitől, de ez több évtizedes elmaradottságot is hordozott. A magyarországi deformált, feudális maradványokkal terhelt kapitalizmus nem tudta teljesíteni történelmi hivatását. Elmaradtak azok a nagyhatású termelőeszközök, vízgazdálkodási létesítmények, víziutak, víztárolók, vízierőművek, öntözőművek, vízellátási és csatornázási művek, amelyek a fejlettebb országokban a termelőerők fejlődésének pezsdítői voltak. Gyakorlatilag nem jutottunk túl a passzív vízgazdálkodás többé-kevésbé eredményes és nem is teljes megoldásánál. Az I. világháború által megakasztott fejlődést és a két világháború közötti időszak stagnálását figyelembe véve, a mai generációnak csaknem ott kellett folytatnia, ahol a vízgazdálkodás fejlődése a század elején abbamaradt és pótolnia kellett azt az elmaradást, amely vízgazdálkodásunk félbehagyottságában jelentkezett. Kvassay és Sajó messze tekintő gondolatai valóraváltásának lehetőségét 1945, a felszabadulás hozta meg a magyar vízgazdálkodás számára. A felszabadulás óta eltelt három évtized fejlődésének, szocialista építőmunkánknak szerves részeként bontakozott ki a magyar vízgazdálkodás nagyarányú fejlődése. A vízgazdálkodásban alapvető tartalmi, szervezeti változás ment végbe. Társadalmi, népgazdasági jelentősége megnövekedett. Hatóköre kiszélesedett, fejlődése meggyorsult. Egységes szervezet keretében összpontosul a vízzel összefüggő valamennyi társadalmi jelentőségű funkció szabályozása, irányítása. Kvassaynak és Sajónak a vízgazdálkodás egységes szervezetéről vallott nézetei mintegy betetőzést és magasabb rendű kiteljesedést nyertek a vízgazdálkodás teljes körére kiterjedő mai egységes szervezetünk létrejöttével, az önálló vízügyi államigazgatás megalkotásával, a vízgazdálkodás önálló népgazdasági ággá válásával. Az országgyűlés megalkotta az új szocialista vízügyi törvényt, mely abból indul ki, bogy a vizek a nép vagyonaként, az állam tulajdonában vannak és a velük való rendelkezés elsődlegesen az államot illeti, szemben a korábbi vízjogi törvénnyel, mely szerint a vizek elsődlegesen az ingatlan tulajdonosának rendelkezése alatt állanak, jóllehet ez közérdekből korlátozható volt. A vízgazdálkodás szocialista építőmunkánk része Kvassay és Sajó még nem tudhatták megfogalmazni, inkább csak megsejthették — hogy a 20. század második felében felgyorsuló gazdasági fejlődés, a társadalmi igények és a természeti lehetőségek között egyre élesedő feszültség hatására a vízgazdálkodás alapjává a vízkészlet válik. Feltárása, számbavétele, a vízzel való tényleges gazdálkodás elvi megalapozása és gyakorlatának kialakulása az utóbbi három évtized második felére esett. Ám a korábbi vízügyi szolgálat keretében kifejlesztett Vízrajzi Osztály, majd a Vízrajzi Intézet adatgyűjtő és kutatómunkája jó kiinduló alapot jelentett ehhez. Az elmúlt évtizedek során vált világossá, hogy a rohamosan növekvő vízigények és a természeti feltételek közötti egyensúly csupán helyi jellegű rész-beavatkozásokkal nem teremthető meg. A feszültségek feloldása nagy térségek vízviszonyainak átfogó szabályozása útján, a vízjárást átalakító vízgazdálkodási rendszerek segítségével lehetséges. Nyilvánvaló lett ugyanis, hogy vízkészletünket nem alapozhatjuk egyedül a természetes vízkészletre, mely térben és időben véletlenszerűen változik, mennyiségben egyre csökken és minőségében is romlik. Rá kell tehát térnünk a lefolyás szabályozására, a potenciális — sok évi átlagos lefolyás — minél nagyobb hányadának hasznosíthatóvá tételére. Hadd idézzem itt ismét Kvassay Jenő 1875-ben, tehát éppen 100 éve írott látnoki szavait: „Utódaink útja — hangsúlyozza — és a mi eddigi utunk egymással homlok egyenest ellenkeznek, míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban azokat visszatartani." E szemlélet jegyében születtek 1954-ben a Tiszalöki, majd 1973-ban a Kiskörei Vízlépcsők, az új mesterséges folyók: a Keleti- és a Nyugati Főcsatorna, a Nagykunsági és a Jászsági főcsatornák, a Békési és a most épülő Körösladányi duzzasztómű. Csaknem 300 völgyzárógátas és síkvidéki víztározónk van már az országban és ezek nagyobb része az utóbbi 20 évben épült. Tározóink a kiskörei tározó teljes kiépítésével a Balaton felényi víztérfogatának megfelelő — közel 1 milliárd m

3 — víztömeget tartalékolnak. Vízkészlet-gazdálkodási politikánk nagy jelentőségét mutatja, hogy az MSZMP XI. Kongresszusának határozata is kiemeli ennek fontosságát. A határozat célul jelöli ki, hogy ,,. . .egyensúlyt teremtsünk a lakosság, az ipar, a mezőgazdaság növekvő vízszükséglete és a vízkészletek közt". Ehhez azonban az ezredfordulóig 4,5 km

3 tározótérfogatú vízgazdálkodási rendszert kell kialakítanunk. Es ez egyben arra is int, hogy a következő években gyorsabb ütemben kell tovább fejlesztenünk a tározásos vízgazdálkodást. Ami Kvassay és Sajó konstruktív törekvései ellenére sem volt korukban megvalósítható, a vízellátás és csatornázás a vízgazdálkodás szerves részévé, sőt legdinamikusabban fejlődő ágazatává vált.