Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)

4. szám - Dégen Imre: Kvassay Jenő és Sajó Elemér szellemi öröksége

148 Hidrológiai Közlöny 1976. 4. sz. Dégen I.: Kvassay Jenő és Sajó Elemér völgyi folyók csatornázásának tervét, mégpedig a három közlekedési ágazat—a vasutak, közutak és a víziutak — korszerű és egészséges kooperációjának, egymást kiegészítő együttműködésének elve alapján. A vízhasznosítás előtérbe állítása korántsem jelentette a védelmi jellegű munkálatok elhanyagolását. Ellenkezőleg: ezek fejlesztését —• az ármentesítés és belvízrendezés 1 korszerűsítését — a vízhasznosítás alapjának tekintette. Némileg túlértékelte azonban a „vizek rendezése" terén elért eredményeket. Ügy ítélte, hogy az „ármentesítő munkák az országban már legnagyobbrészt be vannak fejezve." Kvassay és Sajó munkásságának talán legjelentősebb, előremutató közös vonása a komplex vízgazdálkodási szemlélet. Felismerték az egyes, addig általában külön kezelt vízügyi feladatok összefüggéseit, szoros kapcsolatát, sőt egybefonódását és általános népgazdasági vonatkozásait, szoros egységét a társadalmi-gazdasági környezettel. A vízhasznosítás eljövendő szükségességét Beszédes, Széchenyi és Vásárhelyi már a reformkorban előre látták, azonban a komplex vízgazdálkodásiszemléletet, ha nem is teljes körű társadalmigazdasági összefüggéseiben, Kvassay és Sajó fogalmazták meg a jövőbe utat mutató módon. „...a folyóvizek szabályozását, az azok kárai ellen való védelmet, nem különben a vizek hasznosítását, illetőleg ebben az irányban való munkálkodást is az egységes keretbe való belé illeszkedésre utalják, mert mihelyt az egyensúly az egyik vagy másik oldalon megzavartatik, annak káros hatása a megfelelő ponton csakhamar érezhetővé fogna válni." Kvassaynak ezek a több mint 55 évvel ezelőtt írott szavai meggyőzően bizonyítják e komplex szemléletnek a jelenben is helytálló voltát. Kvassay e szemlélet alapján bírálta a vízimunkálatokban érvényesülő egyoldalúságot és a valóságot szétdaraboló merevséget —- a közelmúltig kísértő szemellenzős, egyoldalú, szakágazati gondolkodásmódot — amely nézete szerint ,,valóságos merénylet a természet törvényei ellen". Hasonló elveket vallott és követett Sajó is. A komplex vízgazdálkodási szemléletből következett a vízügyi szolgálat szervezeti egységesítésére irányuló törekvésük. Még nem ismerhették fel az önálló főhatóság, az önálló államigazgatási ágazat szükségességét, melynek feltételei csak szocialista körülmények között fokozatosan érlelődtek meg. Ez azonban nem kisebbíti Kvassaynak azt az érdemét, hogy az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatal keretében — néhány víziközlekedési feladatta] kapcsolatos ügykör kivételével — egységes vízügyi szervezetet hozott létre. Maga a vízügyi szolgálat kifejezés is feltehetően Kvassaynak tulajdonítható. A Közegészségügyi Szolgálat megszervezésével, amit később a szűklátókörű tárcasovinizmus elgáncsolt, a vízellátás és csatornázás feladatait is felölelő vízügyi egység létrehozását közelítette meg. Ezt a törekvést igyekezett Emlékirat-ában Sajó is érvényre juttatni, amikor meggyőzően érvel amellett, hogy a vízügyek széttagolásából származó károkon okulva gondoskodni kell az összes vízügyek egyesítéséről. Amikor arról szólunk, hogy mire tanít, miben mutat utat Kvassay és Sajó munkássága, külön kell emlékeznünk róluk, mint a magyar vízgazdálkodás kiemelkedő tudósairól. Munkásságuk az elmélet és a gyakorlat eredményes egybekapcsolásának meggyőző példája. Kvassay szakirodalmi tevékenységének méreteit, sokoldalúságát és színvonalát tekintve egyaránt a legjelentősebbekkel vetekszik: önálló munkájának félszáz és tanulmányának, cikkének több, mint száz a száma. Színvonalukat pedig három akadémiai díj, illetve jutalom is fémjelzi. A „Vizeinkről" c. irása kereken 100 éves, 1875-ben jelent meg, mint vízügyi programjának első ismertetése. „Mezőgazdasági Vízműtan"-a a Kultúrmérnöki Tntézménv gazdasági-műszaki tevékenységének kézikönyve, programja lett. Alapvető jelentőségű volt vízügyi irodalmunkban az általa kezdeményezett „Vízépítéstan" c. kézikönyv sorozat is. A Kultúrmérnöki Intézmény működéséről szóló beszámoló jelentéseket 1890ben, Vízügyi Közlemények néven, az általános vízügyi műszaki tapasztalatcsere és tájékoztatás eszközévé tette. Sajó Elemér kutató, szakirodalmi munkássága elsősorban a vízépítés területére koncentrálódik. 1914-ben megjelent, Lampl Hugóval közösen írt „A beton" című művét a Magyar Mérnök- és Építészegylet aranyéremmel jutalmazta. A Csepelsziget csúcsán létesített Cementkísérleti állomáson mai vízügyi szolgálatunk kiváló nesztorával, méltó munkatársával Lampl Hugóval úttörő vízépítési és anyagvizsgálati kísérleteket végzett. Több, ma is alkalmazott építési technológiának ő volt a kezdeményezője hazánkban. Személyes szerepét az öntözéses gazdálkodás bevezetésében „Az öntözés", „A magyar halászat", „Ujabb tanulmányok az öntözésről", „A magyar szikesek" című kiadványai is jelzik. Munkáik egyszerű felsorolásából is kitűnik, mindkettőjük elméleti munkásságának fő alapelve nem az öncélú, elvont tudományoskodás, hanem az elméleti eredmények mielőbbi közvetlen hasznosítására való törekvés, az elmélet és gyakorlat példamutatóan szerves egysége volt. Szakmájuk széleslátókörű tudósaiként mindketten felismerték a vízgazdálkodási szakoktatás jövőt megalapozó jelentőségét. Kvassay fellépett a szervezetében és személyi összetételében is nagyrészt az önkényuralomtól örökölt, feladataihoz méltatlan Műegyetem elmaradottsága ellen és nagyhatású bírálatával jelentős intézkedések, szervezeti és oktatási reformok elindítója lett. Ő állította fel 1879-ben Kassán a vízmester iskolát. Sajó Elemér Emlékiratá-ban már szinte a korszerű szakemberszükségleti terv gondolata is felmerül. A vízmester képzés szükségessége érdekében így érvel: „A víz építkezések olyan kényesek, a végrehajtásnál oly sok tapasztalatra, gyakorlati fogásra van szükség, hogy nem eléggé jártas mun-