Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)

3. szám - Dr. Ravasz Tibor: A síkvidéki vízrendezés területi és agronómiai alapjainak elemzése

98 Hidrológiai Közlöny 1976. 3. sz. Dr. Rai'asz T.: A síkvidéki vízrendezés különbség — vízrendezési értelemben — a lejtős és sík területek felületi víz mozgásában. Feltehetően e megállapítás némi agronómiai magyarázatra szorul. A szántóföldi használat közismert velejárója a talajművelés. Talán kevesen tudják, hogy ezek a munkák közvetlen a talajfelszín és a felszín közeli, ún. feltalaj rétegek fizikai állapotát módosítják. Növelik vagy csökkentik a felszín érdességét, illetve módosítják a feltalaj pórustérfogatát. Sík területen a felszínérdesség-növelés egyben a felszín csapadékvisszatartó szerepét is fokozza, hiszen lehetővé teszi, hogy a határozott lejtési irány nélküli felület mikromélyedései „diszpergált" felszíni vízeloszlást alakítsanak ki egy adott értékhatárig. így nő a sík területek csapadékelnyelési ideje, mert a felületi elfolyást az érdesség szivárgássá mérsékli. Ugyanakkor a szántás vagy lazítás, az érintett rétegek pórustérfogatát — pillanatnyi csapadék befogadó képességét — az eredeti állapothoz képest 50%-kai is fokozhatja. A mélység függvényében — pl. egy 35 cm-es őszi mélyszántásnál — ez igen tekintélyes érték (175 mm!). Természetesen a kiegészítő, ápoló vagy betakarító munkák során mind a feltalaj pórustere, mind a felszín érdessége változik, ezért nem statikus, hanem dinamikus érték az agrotechnikai fizikai állapot. Mindezek alapján mégis kimondhatjuk, hogy a sík területeken minden agrotechnikai beavatkozás a felszínre jutó csapadékvíz mozgási energiáját és irányát — bizonyos határértékeken belül —- képes módosítani. (A domboldalakon a lejtési energia olyan mozgássebességet hoz létre, hogy a víz elmossa ezeket a mikrodomborzati elemeket, s így a felszín agronómiai érdessége megszűnik.) A csapadék, mint elsődleges területi vízforrás, időszakos és véletlenszerű meteorológiai elem, amelynek egyetlen jellemzőjét (ideje, intenzitása, mennyisége stb.) sem vagyunk képesek előre jelezni vagy módosítani. így az agronómiai gyakorlatra hárul a terület csapadék vizével való gazdálkodás, a „csapadéktakarékos" száraz gazdálkodás kialakítása és fenntartása. 1.3 Az időszakos felületi vizek kialakulása Békés megye síkvidéki területein tehát a talaj és nem az éghajlat függvénye. Az idegen vizektől nem zavart, közvetlen csapadékterhelésű területek vízforgalmát így a talajtényezők határozzák meg. A talaj— csapadék kapcsolatban, a talajtípus állandó, az agronómiai állapot változó tényezőként szerepel. Ebből következik, hogy ha ismerjük — a talajtípus természetes vízforgalmát és —- az agrotechnikai állapot módosító hatását, az éghajlati csapadékértékek alapján kiszámíthatjuk az agronómiailag „zavaró" felületi vízfeleslegek télvégi mennyiségét és valószínűségét. 2. A téli íélév csapadékterhelése és a vízlevezetési igény Megelőzően hosszabb időn át mértük a talaj termőrétegében lejátszódó vízdinamikai folyamatokat: a feltöltődés és a kiszáradás menetét, a tendenciák irányát és törvényszerűségeit. Ezeket az éveket felölelő mérésadatokat már feldolgoztuk és jórészt közreadtuk. Számunkra különös értéket képviseltek a téli szelvényadatok, mert lehetővé tették, hogy betekintést nyerjünk a vegetáció vízfogyasztásától mentes vízforgalmi folyamatok menetébe. Ezek alapján — többek között — az alábbi megállapításokat tehettük: — a téli félév a folyamatos feltöltés periódusa, — a csapadék helybentartásábar a felszín és a feltalaj fizikai, agrotechnikai állapotának döntő a szerepe, — a változó (eső, hó stb.) csapadékformák ellenére a befogadóképességi érték az idő előrehaladtával csökken, s minimumát a télvégi—tavaszi állapotban éri el, — a szelvény teljes befogadóképessége, az egyértelmű halmozódás alapján, a téli félév teljes tartamára számítható. Az agronómiai vízrendezés szempontjából a legdöntőbb, hogy a téli félév olyan folyamat, amelynek a végén alakul ki az esetleges vízfelesleg, s ennek mennyisége megközelítően a talajtípus és az agronómiai állapot, illetve a csapadék valószínűség alapján számítható. Helyileg tehát meghatározható a levezetési igény, sőt a mennyiség és az időtartam is. A nyári félév vízforgalma ettől eltérő. Az evapotranszspiráció szárító hatása, az időközi csapadékok feltöltése szabálytalan időtartamú részelemekre bontja a szelvény vízforgalmát. Csak két csapadék között egyértelmű a talaj vízdinamikai folyamata (szárítás!). Az újabb beázással minden elölről kezdődik, tehát sem a felhalmozódás, sem a kiszáradás potenciálisan nem elhatárolható nyári félévi érték. Lényegében tehát, azért döntöttünk a téli félév vízforgalmi adatai mellett, mert a téli félév csapadékösszegeinek valószínűsége jól meghatározható. A talaj befogadóképességi maximuma, részben a talajtípusra, mint állandóra, részben az agronómiai állapotra mint változóra, egyértelműen számszerűsíthető. így a téli „vízfeleslegek", amelyek már nem férnek a szelvénybe, területelemekre lebontva — pl. táblánként — előre jelezhetők, sőt a levezetési idejük is kiszámítható, sokkal inkább mint a nyári állapotban. Amennyiben egyes területeken — elsősorban talajtani okokból — a nyári levezetésekre is sor kerül, úgy véljük, hogy a téli félévi levezetésre méretezés ez utóbbi igényt is kielégíti. 3. A yízlorgalmi talajkategóriák A talaj kategóriák kialakításának alapelve, hogy a szántóterületek csapadékkal való gazdálkodása egyben termőképességük egyik természeti fokmérője is. Miután az éghajlat — s benne a csapadék mennyisége — nem módosítható, így a talaj passzív csapadéktározó képessége lép elő minden termőhelyen olyan „másodlagos klímaelemmé", amely agrotechnikailag a termesztési célnak megfelelően alakítható. A talajtípusok jellemző vízforgalmi értékei, a talajtérképek alapján meghatározható és helyileg