Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)
4. szám - A Magyar Hidrológiai Társaság 50 éves jubiliumi ülésének előadásai - Illés György: A települések és az ipari üzemek vízellátása
Hidrológiai Közlöny 1967. 4. sz. 179 A települések és az ipari üzemek vízellátása ILLÉS GYÖRGY* A vízellátás, a vízvezetéki vízzel való ellátottság minden társadalom gazdasági és kulturális színvonalának egyik jellemző mérőszáma, az ellátottság változása, alakulása pedig az általános fejlődés és fejlesztés tendenciáit tükrözi. A modern társadalomban a vízellátás is annak létét, a gazdasági életet megalapozó tevékenységgé fejlődött, jelentősége a települések és a településhálózat korszerű kialakítása, az ipar és a szocialista mezőgazdaság fejlődése és ez utóbbinak különösen a kisebb településekre gyakorolt hatása következtében egyre fokozódik. A vízellátásnak ma közel 100 éves fejlődéséről vonunk rövid mérleget, arról a fejlődésről, amelyet fél évszázadon át Társaságunk és a köré tömörült lelkes szakemberek segítettek, igyekeztek meggyorsítani a vízellátás és a vízvezetékesítés korábban igen lassan előrehaladó ügyét, amelyről azonban ma már elmondhatjuk, hogy elkerült arról a mélypontról, amelyben akár csak 20—25 évvel ezelőtt is volt és a város és a falu egyaránt érzi ennek a fejlődésnek kedvező hatását. A 19. század közepe, 1857-ben a budai, 1868ban a pesti vízmű építése jelentik az újkori vízellátás kiépítésének kezdetét. Nagy elődeink, Wein János, Kailinger Mihály, Zsigmondi Vilmos és még számtalan kiváló szakértő úttörő, alapozó munkája és útmutatása nyomán formálódott a hazai vízellátás és a jó példa ha szerény mértékben is, de hatott a nagyobb városokra. Szeged, Szombathely, Miskolc és Győr vízművei követték a fővárost a sorban. A századforduló — elsősorban az Országos Vízépítési Igazgatóság kezdeményezésére — az említett újabb vízművek építésével, a Fővárosi Vízművek fejlesztésével új reményeket ébresztett, de az első világháború ennek az egészséges folyamatnak véget vetett. A háborút követő éveket anehéz gazdasági helyzettel való kényszerű megalkuvás jellemezte. Évente mindössze 29 000 fő jutott vízvezetéki vízhez és a vízvezetéki ellátottság 1940-ig alig növekedett. A fejlődés lassú ütemét látva, a közegészségügyi szervek — különösen az Országos Közegészségügyi Intézet — igen nagy erőfeszítéseket tettek a vízvezetékesítés anyagi lehetőségeinek hiányában az olcsóbb — és kétségtelen megalkuvást jelentő — közkúthálózat fejlesztésére, elsősorban a járványveszéllyel fenyegető falusi településeken. 1938-ban az Országos Ivóvízellátási Nagygyűlés mélyrehatóan elemezte ezeket a problémákat, feltárta az ország vízellátásának nehéz helyzetét, javaslatokat dolgozott ki a megoldásokra, de a jószándékú kezdeményezés eredménytelen maradt. A budapesti, szombathelyi, miskolci, szegedi régi, de még ma is működő vízművek az akkori szakemberek gondos és körültekintő munkáját, kitűnő műszaki felkészültségét, gondolkodásuk nagy pers* Országos Vízügyi Főigazgatóság, Budapest. pektiváját bizonyítják. A pesti vízmű szentendrei víznyerő helyénél ma sem tudunk jobb megoldást, Miskolctapolca forrásvidékét ma sem hagynánk ki számításainkból és Szombathely, Szeged, Győr vízművei vízbeszerzési alapkoncepciói ma is megállják helyüket. Technikai felszereltségünk azóta bővült, anyagi lehetőségeink, ha nem is elegendők, de sokkal kedvezőbbek, mint bármikor a korábbi évtizedekben, a vízellátás megoldása a kormányzat egyik fontos célkitűzése lett. A nagy úttörők alapozó munkája és a mi korunk szakembereinek erőfeszítése, az új társadalom formálása közepette hozta meg igazi gyümölcsét. Az ipari és ivóvízellátás fejlesztésének igen aktív és eredményes szakaszába léptünk és talán nagy elődeink álmát valósítjuk meg, amikor az általuk megkezdett úton haladva évente 40—50 új falusi vízvezetékkel gazdagítjuk a korábban oly elmaradott kis településeink lakosságát és évente 2—300 000 lakosnak adunk egészséges vízvezetéki vizet. A vízellátás kialakulása és fejlődése A múlt század úttörői egy új korszakot nyitottak meg, melynek nyomán eltűntek a főváros utcáiról a duna-vizet áruló vízhordó kocsik és az első mélyfúrással megnyílt a hasznosítás számára nagy természeti kincsünk, a mélységi víztartó képződményekben tározott kitűnő ivóvíz s ugyanakkor megszűntek az évről-évre visszatérő pusztító járványok. Az a szám, hogy 1966 végén az ország 10,2 millió lakosából 4,6 millió, közel 46% volt vízvezetéki vízzel ellátva, önmagában nem sokat mond, de figyelemre méltó, hogy ebből a 4,6 millióból 1,1 millió főt, az összlakosság 10%-át az elmúlt 6 év alatt láttuk el vízvezetéki vízzel (l.ábra). A korábbi évtizedekben a települések fejlődésére a fejlesztés spontán jellege nyomta rá a bélyegét. Az ötletszerű lakásépítés, területfejlesztés és a településeken belül a „beékelődött" ipar a vízművek fejlesztésének is bizonyos ötletszerűséget adott. A jelentéktelen ipari vízfogyasztás miatt a vízművek kiépítése majdnem kizárólag a lakosság vízellátási helyzetének javítását szolgálta. A kis vízigényekkel a helyi vízkészletek majdnem mindenütt egyensúlyban voltak. 1890-ben a lakosság 10%-a, 1940-ben 19%-a, 1966-ban pedig 46%-a volt vízvezetéki vízzel ellátva. A vízellátás újkori szakasza 10 éves történetének áttekintése, a vízvezetéki ellátottság alakulása azt mutatja, hogy a fejlődés leggyorsabb ütemű szakasza éppen a közvetlenül mögöttünk álló 1961—66 közötti időszak volt, 6 év alatt 1,1 millió lakos kapott vízvezetéki vizet, ebből fél millió a városokban és 600 000 a falusi településeken. 4200 kilométer vízvezetékhálózat, ezeken a házi bekötéseken kívül 10 000 utcai közkifolyó létesült, a városok külterületein és a kisebb községekben pedig 1500 korszerű közkutat is építettünk. A szük-