Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

2. szám - Zarándy László: A szűrő nélküli (talpas) csőkutak építési tapasztalatai

Hidrológiai Közlöny 1966. 3. sz. 91 A szűrő nélküli (talpas) csőkutak építési tapasztalatai ZAK.iSDY I, ÍSZLÚ* Bevezetés Az elmúlt években fokozott ütemben haladt hazánkban a mezőgazdasági termelés korszerűbbé tétele. A medence szélsőséges éghajlata — mint a mezőgazdasági termelés egyik legfontosabb meghatározó tényezője — az ország területének nagy részén indokolttá teszi az öntözéses gazdálkodás bevezetését. A felszíni vizekben gazdagabb területeken az öntözéshez szükséges vízmennyiség rendelkezésünkre áll. Ahhoz azonban, hogy az Alföldnek a vízfolyásoktól és a már kiépített, vagy tervezett, de még el nem készült öntöző-főművektől távoleső területeit is megöntözhessük, a felszín alatti vízkészletet is igénybe kell venni. Azokon a területeken, ahol megfelelő vastagságú és minőségű vízadó réteget találhatunk, megfelelő vízminőség mellett, egyenlőre nem beszélve az utánpótlódásról, a talajvízből, vagy a nyomás alatt álló rétegvizekből, az ismert és általában alkalmazott kúttechnológia segítségével — szűrőzött csőkutakból lehetséges a szükséges mennyiségű öntözővíz kitermelése. A Duna—Tisza közi Hátság területén ez a megoldás — öntözési célokra —- sok esetben, különösen finomszemcséjű rétegadottságok esetében nem eredményez olyan menynyiségű vizet, hogy az a nagyüzemi termelés szempontjából gazdaságosnak mutatkozna. Feltehetően ez a tapasztalat okozza azt, hogy az irodalomban még a legutóbbi időben napvilágot látott, öntözéssel kapcsolatos kiadványok is „fehér folt"-ként tartják nyilván ezt a területet. Pest megye 1963. évi öntözésfejlesztési programja szerint a ceglédi járás, Cegléd és Nagykőrös városok területén (pontosabban : az Albertirsa— Dánszentm i k lós—Csemő — Nagykőrös — Kocsér— Jászkarajenő—Köröstetétlen—Abony —Cegléd — Ceglédbercel községek, í 11. városok által határolt területen) 1640 kb új csőkutas esőztető öntözőtelep létesült éppen az említett „fehér folt" északi részén. Ebből mintegy 1200 kb az 1964. évi öntözési idénv kezdetén működött is, a többi része kisebb hiányosságok miatt folyamatosan került üzembehelyezésre. Az öntözőtelepek vízszükségletét 106 db 10—60 m közötti talpmélységű csőkút biztosítja, melyből 2 db kavicsszűrős, 2 db szitaszövet-szűrős, a további 102 db pedig szűrő nélküli, ún. talpas csőkút. A tények és az irodalmi ismeretek közötti ellentmondásokra ezek a szűrő nélküli kutak adnak okot. Az irodalom ezeket a kutakat „üreges kút", ,,belógós kút", „belógó rendszerű", „belógó kiképzésű", „bemerülő termelőcsöves" kút, „talpas csőkút" elnevezésekkel említi. Galli László 1961-ben megjelent tanulmánya már ismerteti ezeket a kutakat, de csak helyi jelleggel javasolja létesítésüket [1], Az öntözéssel foglalkozó munkák — melyek napjainkban jelentek meg — ezekkel a kutakkal részletesen nem foglalkoznak, és a kútszabvány sem engedélyezi az ilyen kútkiképzést. Lengyelországban 1908 óta foglalkoznak ilyen kutak létesítésével. Igaz, hogy nem mezőgazdasági-vízhasznosítási, hanem ivóvízellátási és egyéb * Pest megyei Beruházási Iroda, Budapest. célokra alkalmazzák ezeket — ami szintén ellentmond a nálunk kialakult szokásoknak és érvényben levő szabványoknak. E témával kapcsolatban modellkísérleteket is végeztek, melyeknek eredményeképpen meghatározták a „szűrő nélküli kutak" tervezéséhez használható közelítő képleteket. A lengyel kutatók szerint — gazdaságossági és egyéb szempontok figyelembevételével — érdemes és ajánlható az ilyen módon (szűrő nélkül) kiképzett kutak létesítése [5], Véleményem szerint — az elmúlt években kibővült hazai tapasztalatok birtokában — fel kell figyelni erre a témára és megvizsgálni : valóban helytelen-e' az a technológia, melynek alkalmazásával esetleg nagyobb területek öntözővízsziikséglete biztosítható. A csőkutak fúrása A kutakat az adott területen a ceglédi GerjePerje Vízgazdálkodási Társulat kútfúró brigádjai és a termelőszövetkezetekben működő házi kútfúró brigádok fúrják. A Megyei Tanács Mezőgazdasági Osztálya, a VÍZIG és az OMMI szakembereiből álló bizottság által előzetesen kijelölt öntözésre alkalmas területeken egy-egy próbakutat létesítenek. Ez a fúrás még kutató jellegű, de megfelelő eredmény esetén — amely az esetek 95%ában nem marad el — a létesítendő öntözőtelep kútcsoportjának egyik végleges kútjaként fog szerepelni. A rétegsor, a vízhozam és a vízminőség ismeretében a VÍZIG Tervezési Osztálya által készített tervek alapján kerül sor a további kutak fúrására. A brigádok vezetői részben a Vízkutató Vállalat volt fúrómesterei vagy dolgozói, részben a régi kútfúró kisiparosok közül kerültek ki, akik több évtizedes, széles körű tapasztalattal (helyismeret, vízadó rétegek elhelyezkedésének ismerete stb.) rendelkeznek. Részben ennek is tulajdoníthatók a létesített kutakkal elért igen jó eredmények. A fúrásokat a legegyszerűbb módon, kézi berendezéssel, öblítés nélkül végzik. Legfontosabb fúrószerszámuk az iszapoló (egyik végén szeleppel ellátott, élesszélűre megmunkált 1,5—2,0 m hosszú csődarab), amelyet a fúrótorony csigáján átvetett drótkötél rángatásával, a talaj ütögetésével hajtanak előre. A béléscsövet forgatással juttatják le a megfelelő mélységig, vigyázva arra, hogy az minél jobban beszoruljon a vízzáró agyagrétegek közé — ezzel előzik meg az egyes víz alatti homokrétegek „összekapcsolódását". A béléscső egyúttal mint termelőcső is szerepel, visszahúzására és szűrőszerkezet beépítésére (mint a szűrő kutaknál) — nincs szükség. A nagyobb berendezéseknél az iszapolónak a kútba való leengedését, kiemelését, valamint a csövek mozgatását robbanómotoros gépegység végzi, de maga a fúrás, az iszapoló „rángatása" itt is kézi erővel történik. Ugyanaz a gépegység hajtja meg a fúrás befejezése után a szivattyút és a kompresszort is.