Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

8. szám - Dr. Bényey Zoltán: A jog szerepe a vízgazdálkodásban

358 Hidrológiai Közlöny 1966. 8. sz. Bényey Z.: A jog szerepe a vízgazdálkodásban, adott szennyezettségű víz a technika mai állása mellett, ésszerű gazdasági ráfordítással tisztítható. Ezen túl új tisztítás-technológia feltalálására kell törekedni, de jogi szankcionálás alkalmazásának helye nem lehet, mert az értelmetlen. Már a gazdasági lehetetlenség (az ésszerű ráfordítással megoldható víztisztításhoz szükséges anyagi erők hiánya) soha nem feltétlen, mert a megfelelő anyagi eszközök megszerzésével és felhasználásával, ha esetleg nem is azonnal és teljes mértékben, de elvben elhárítható. Ezen alapul a vízügyi törvény végrehajtási rendeletének 27. és 28. §-ában foglalt megkülönböztetés is. Feltétlenül felróható a vízszennyezőnek — és elvileg a bírság teljes mértékig felel —, ha a szükséges pénzeszközökkel saját hibájából nem rendelkezik (pl. nem szerezte meg azokat, noha módj ában állhatott volna, vagy másra használta fel). Ám nem hiányzik teljesen a felróhatóság akkor sem, ha a vízszennyezést okozó a szükséges beruházási erőforrásokkal a saját hibáján kívül nem rendelkezik. Az általa okozott vízszennyezéssel ugyanis részint mások gazdálkodásában okoz károkat (a vízkészletet csökkenti, a vizet újra felhasználás előtt másoknak tisztítani kell, a szennyvízben elfolyó nyersanyagot pazarolja stb.), magának viszont bizonyos megtakarítást ér el (megtakarítja a tisztítóberendezés üzemi költségeit). Ez utóbbi esetben ugyan az üzem objektív (vétkesség nélküli) felelősségének vagyunk tanúi, de ez nem egyedülálló eset a jogban, s a károkozás puszta ténye jogilag-gazdaságilag egyaránt megalapozza. A bírság mármost — jogi értelemben — amint láttuk nem büntetés (nem kell hozzá vétkesség, és nem személyt, hanem üzemet, gazdálkodó szervet érint), és nem is kártérítés (mert noha mindig előfeltétele valamilyen káros állapot, elvileg független annak mértékétől és nem az kapja, aki a kárt elszenvedi), de mindkettőből van benne valamelyes elem; speciális intézménye jogunknak. Az üzemet érintő visszatartó (ösztönző) hatásán túl az államnak olyan „kárkiegyenlítő" bevétele, amely a víztisztaság biztosítására, illetőleg megőrzésére használható fel. Az általános tanokról a részletekre térve, előrebocsátandó, hogy minden egyes szankció-rendszernek két pillére van: a) a szakciót maga után vonó jogalap (a tényállás és felróhatóság, vagy más szóval a felelősség), ez a szóban forgó esetben is a vízszennyezés ténye és annak az okozóra való visszavezetése; és b) ma,g&duszankció, vagyis jelen esetben a szennyvízbírság. Ezek közül a felróhatóságot már megismerve, lássuk a többit. Minden szankció előfeltétele egy jogéllenes — a jog valamely tilalmába ütköző, tiltott — magatartás. Ehhez viszont jogi tilalom is kell. A vízszennyezést illetően ezt a titalmat a törvény 13. §-a pozitív és negatív fogalmazásban egyaránt kimondja. Természetes, hogy a tilalomnak a legkézenfekvőbb módon akként lehetne érvényt szerezni, hogy valamennyi vízszennyezést előidéző üzemet egyszerre ellátnánk tisztítóberendezéssel és adminisztratív eszközökkel folyamatosan gondoskodnánk azok megfelelő üzemeltetéséről. Nem ilyen egyszerű azonban a dolog. Részint a népgazdaság nem képes egyszerre az ezzel járó terheket viselni, tehát a műszaki feltételeket fokozatosan lehet megteremteni, részint be kell ismernünk, hogy még a legtökéletesebb műszaki felszereltség mellett is számolnunk kellene olyanokkal, akik hanyagságból, nemtörődömségből e tilalmat áthágják. Ezért minden jogi tilalom annyit ér, amennyire hatékony a biztosítékául szolgáló szankció. A szankció alapjául szolgáló tényállás: a vizek fertőzése és káros szennyezése. Mi e két fogalom között a különbség, ebben eligazít a végrehajtási jogszabály 20. §-ának definíciója. A ,,károsság" mint jogi feltétel azonban ezen túl is figyelmet érdemel. Ezzel ugyanis a törvény bizonyos eléggé tág relativitást visz a szennyezés fogalmába, s ezáltal a szankciók jogi előfeltételéül szolgáló tényállásba, ami magában véve teljesen érhető, viszont számos nehézségnek a forrása. Az egyszer már akár ipari, akár háztartási célokra felhasznált, ennélfogva természetes minőségében megváltoztatott, majd a hidrológiai körforgásba visszabocsátott víz többé tisztának nem nevezhető, még a legtökéletesebb tisztítás után sem, elvileg tehát egészen addig „szennyez" amíg — ezt gátló akadályok hiányában — a természetes körülmények között újra meg nem tisztul (aminek a lehetősége olyan mértékben csökken, amilyen mértékben a szennyezés tömege és sokasága növekszik). Az ilyen abszolút értelemben vett „szennyezés" azonban egyfelől a szenynyezés erősségének (minősége, mennyisége, töménysége, gyakorisága), másfelől a befogadó tűrőképességének (öntisztulási képességének) egymáshoz való viszonyától függően gyakorlatilag sokszor elhanyagolható. A védelmi eszközök alkalmazásba vétele azonban csak akkor lehet célszerű és értelmes, ha a szennyezés meghaladja azokat a határokat, amelyek a vízkészlet védelme, illetőleg más vízhasználók érdekében még éppen eltűrhetők. Ezen felül lehet csak károsnak minősíteni, és ellene fellépni. Ám ezzel a szennyvízbírság jogi funkcionálásának legnehezebb kérdéséhez érkeztünk el, amelyet mindeddig sem a részletes jogi szabályozás, sem a gyakorlat nem tudott megnyugtatóan megoldani. Minden szankcióval kapcsolatban a jog megingathatatlan igénye az, hogy annak jogalapja, a szakciót maga után vonó tényállás, feltétlenül egyértelmű, határozott és rekonstruálható legyen; másszóval mind az absztrakt jogszabály-tényállás mehatározása, mind pedig annak konkrét hatósági megállapítása olyan exaktsággal történjék, ami lényegi elemeit illetően minden kétséget kizár, s a megvalósítója által is egyértelműen értelmezhető. Ennek hiányában nemcsak a szankciók alkalmazásának jogszerűsége iránt ébredhet alapos kétely, de a szankciót elszenvedő sem lehet tisztában azzal, meddig terjed az a magatartás, amelynek tanúsításával még szankciót nem von maga után, így tehát annak visszatartó ereje nem fejtbet ki igazán eredményes hatást. Ilyen tényállás megállapítása azonban a vízszennyezés területén jogszabályilag éppen olyan nehéz, mint annak alapján a konkrét esetekben. Ennek oka abban a sajátságos dilemmában rejlik, amely a viszonylag merev absztrakt jog és a moz-