Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)

4. szám - Csanády Mihály–dr. Gregács Margit: A halastavas szennyvíztisztítás közegészségügyi kérdései

Hidrológiai Közlöny 1965. 3. sz. 179 A halastavas szennyvíztisztítás közegészségügyi kérdései CSANÁDY MIHÁLY* és dr. G R E G Á C S MARGIT* Bevezetés A szennyvizek halastavas tisztítása tudatos formában először 60 évvel ezelőtt valósult meg [1]. 1914-ben már a hazai szakirodalom is foglalkozott a kérdéssel [2, 3]. Ennek ellenére azonban még máig sem terjedt el az eljárás hazánkban. Mivel a halastavas szennyvíztisztítás hazai alkalmazásának lehetőségei és feltételei kellően még nem tisztázottak, 1960-ban a távlati kutatási keretterv tudományos témái közé is felvették a kérdés többirányú tanulmányozását. E kutatások egy része a téma közegészségügyi vonatkozásaival kapcsolatos : a halastavas szennyvíztisztítás higiénés szerepének megállapítása és alkalmazása esetében egészségügyi feltételeinek kidolgozása. Történeti áttekintés A szakirodalom adatai szerint a halastavas szennyvíztisztítást Hofer vezette be a gyakorlatba [1], 1904-ben a Taufkirchenben, 1911-ben a Strassburgban létesített szennyvízhalastavas berendezésről számolt be. Hangsúlyozta, hogy a szennyvíz halastóba vezetése a szennyvíz tisztításának biztosításán kívül a hasznosítás kérdését is megoldja : a szennyvíz szennyanyagai a baktériumokon és alacsonyrendű állati szervezeteken keresztül végeredményben halhússá alakulnak. Munkáját utóda, Demoll folytatta, az ő tapasztalatai alapján létesítették 1929-ben München mellett az 500 000 lakos szennyvizének tisztítására szolgáló 233 ha kiterjedésű halastórendszert [4]. A tórendszer szennyvíztisztítási hatásfokát már az 1930-as években részletesen vizsgálták [5]. Azóta a tórendszer bővült, bár a megnövekedett igények kielégítése a bővítés dacára is problémát okoz. A müncheni tórendszer több évtizedes működésének tapasztalatai alapján tárgyalja a német szakirodalom a szennyvízhalastavak kérdését [4, 6], Liebmann összefoglalója szerint az ülepítéssel tisztított szennyvíz 3—6-szoros mennyiségű tiszta vízzel halastóba vezetve, 2000 főjha terhelés esetén jó hatásfokkal megtisztul. A baktériumszám csökkenése 99—99,9%. Az évi halhús-hozam — kiegészítő takarmányozás nélkül — 500 kg/ha. A müncheni tapasztalatokat hazai viszonyok között nehezen hasznosíthatjuk. Ott ugyanis a hígítóvíz hideg, szervesanyagban szegény, a tavak átfolyásos rendszerűek. Nálunk a halastavakban a vízcsere csekély, többnyire csak a párolgási veszteséget pótolják. A tavak vize nyáron általában erősen felmelegszik, így a tóban kialakuló biológiai és oxigénháztartási viszonyok egészen mások. Egyes országokban az utóbbi időben a szennyvíztavak (oxidációs tavak) létesítése került előtérbe [7, 8, 9], Itt a tónak haltenyésztésre történő felhasználásáról lemondanak, egyedüli cél a szennyvíz tisztítása. Ezzel a szennyvíz tápanyagainak hasznosítása elmarad, előnyös viszont, hogy a tófelület jobban terhelhető, kisebb kockázattal *Országos Közegészségügyi Intézet, Budapest. jár az esetleges oxigénhiány, hígítóvízre nincs szükség. A szennyvízoxidációs tavak irodalma olyan nagy, hogy ezzel itt még érintőlegesen sem foglalkozhatunk, az ilyen irányú vizsgálatainkról külön közleményben kívánunk majd beszámolni. A szennyvízoxidációs tavak és a szennyvízhalastavak között azonban a határ nem mindig húzható meg élesen. Pytlik csehszlovákiai adatai szerint nem átfolyásos rendszerben, hígítóvíz nélkül is folytatható ponty tenyésztés, sőt erősen szennyezett ipari (élelmiszeripari) szennyvizek is felhasználhatók ilyen módon [10]. A csehszlovák tapasztalatok értékelésével Donászy foglalkozott [11], A halak szerepe fertőzések terjesztésében A szennyvízzel kórokozó baktériumok, vírusok és féregpeték juthatnak a befogadóba. Felmerül az a kérdés, hogy ilyen módon a szennyvizes halastóban tenyésztett halaknak milyen szerepe lehet fertőzések terjesztésében és fogyasztásuk milyen fertőzésveszéllyel jár. A halak gyengén lúgos kémhatású bélcsatornája kedvező feltételeket biztosít a baktériumok életbenmaradására. Seiser szerint [12] pl. a vörheny kórokozója édesvízi halakból 5 hétig kimutatható. Dieterich szerint [13] kísérletileg megállapították, hogy néhány, emberre patogén baktérium a ponty szerveiben 7—9 hétig élhet anélkül, hogy a halban fiziológiás elváltozást okozna, ez idő alatt az emberrel szembeni fertőzőképesség nem gyengül. Ljajman idézi [14] Szolovjev kísérletét, amely szerint koleravibrió tenyészetnek a ponty gyomrába juttatása után 6—17 napig volt kimutatható a kórokozó a fertőzött hal bélsarából. Igv megmagyarázható az a sokáig rejtélyes tény is, hogy kolerajárvány folyó mentén a vízfolyással ellentétes irányban is terjedt. A halak paraziták köztigazdájaként is szerepelhetnek, aminek trópusi és távolkeleti vidékeken nagy a közegészségügyi jelentősége [13, 14]. Európában ennek nincs jelentősebb szerepe. Hazai viszonyok között pl. egyetlen olyan bélféreg fordul elő rendszeresebben (Diphyllobothrium latum), amelynek egyik köztigazdája hal, de ennek a jelentősége is csekély : évi 1—2 eset fordul elő, elsősorban a Dráva vidékén [15]. A fertőzés nem kellően sütött vagy főzött halhús fogyasztása útján következhet be. Tengerparti vidékeken, ahol a hal fontos néptáplálék, amit hőkezelés nélkül elkészítve is fogyasztanak, a halhús kórokozó baktériumok és féregpeték terjesztése révén fertőzés és esetleg járvány okozója lehet [16, 17]. A hazai halastavas szennyvíztisztítás szempontjából a kérdés jelentősége véleményünk szerint nem nagy. A szennyvizet halastóba bocsátása előtt legalább mechanikailag tisztítani kell. Liebmann szerint [18] az egyórás üle-