Hidrológiai Közlöny 1964 (44. évfolyam)

9. szám - Beszámoló a Magyar Hidrológiai Társaság 1964. május 28-án tartott 47. közgyűléséről

423 Hidrológiai Közlöny 1964. 10. sz. BESZÁMOLÓ a Magyar Hidrológiai Társaság 1964. május 28-án tartott, az 1963. évet záró vezetőségválasztó 47. közgyűléséről A vezetőségválasztó közgyűlést dr. Vitális Sándor, a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke nyitotta meg. Megnyitó előadásának szövege az alábbi volt : A magyar hidrológiai tudomány fejlődése Ha 200 évvel ezelőtt repülőgépről végigtekinthettük volna Alföldeinket, nagy részüket vízzel borítva láttuk volna. A Kárpát-medencében a folyók szabályozása, az árvízmentesítés munkálatainak megindulása előtt kereken 4 millió kataszteri hold az év nagy részében víz alatt állott. Ehhez csaknem 3 millió kat. hold időnként vízjárta terület járult, vagyis összesen mintegy 7 millió kataszteri holdon, a megművelhető terület kereken egynegyed részét, a víz borította. Sajnos ez az állapot hosszú ideig tartott. A török uralom alatt elnéptelenedett és elszegényedett az ország. Nagyobb szabású beavatkozáshoz hiányzott a gazdasági ereje, de nem voltak vízi mérnökei sem, akik a folyók szabályozásával, árvízmentesítóssel foglalkozhattak volna. Az első kimagasló jelentőségű magyar vízi mérnök, Mikoviny Sámuel, még külföldön, Jénában tanult. Hazakerülve 1727-ben a Duna és a Vág csallóközi szakaszát szabályozza, majd a tatai Nagy tó rendezését végzi, ós 1729-től Selmecbányán 16 víztározó tavat épít 7 millió m

3 víztározó képességgel. Ez akkoriban világviszonylatban is jelentékeny vízi mérnöki alkotás volt. Külföldön, az 1717-ben alapított bécsi katonai mérnöki intézetben végzett még a Sárvízszabályozási tervéről ismert Böhm Ferenc és a Ferenc-csatornát létrehozó Kiss testvérpár is. A nagyszombati egyetem bölcsészeti karán 1753tól kezdve a matézis keretében „gyakorlati alkalmazásaival" együtt tanították ugyan a geometriát ós az építószettant, — innen került ki pl. Magyar István, Győr megye egykori neves mérnöke és valószínűleg Balla Antal, Pest megye mérnöke is, akitől a Duna— Tisza csatorna első terve származik, — de az egyetem célja mégsem a mérnökképzés volt. Éppígy nem adhatott elegendő szakembert a nagyszabású vízügyi feladatok elvégzéséhez a piaristák 1763 ós 1780 közt Szencen majd Tatán működött Collegium Oeconomicum-ja, bár a kor nem egy kitűnő mérnöke itt szerezte képesítését : pl. Láby Gáspár, Moson-megye és Farkas János, Bihar-megye mérnöke, Bodó János ós Vályi György kamarai mérnökök. Pongrátz Ignác ós Várady Pál az Építé sí Igazgatóság mérnökei. A rendszeres mérnökképzés alapjait II. József császár vetette meg, aki az ürményi József, Molnár János és Makó Pál kidolgozta terv alapján 1782 augusztus hó 30-án kiadott rendeletével óletrehívta az 1777-ben Nagyszombatról Budára áthelyezett egyetem bölcsészeti karán a világ első polgári mérnökképző intézetét, az Institutum Geometricum-ot. Az intézet elsőrendű feladata a földmérés és a vízépítés oktatása volt, ami kiviláglik abból is, hogy neve rövidesen Institutum Geometricum et Hidrotechnicumra változott. Az 1850-ig fennállott intézet összesen 1275 mérnököt képzett ki. Közöttük találjuk a XIX. század derekán megindult nagyszabású vízimunkálatok előkészítőit és első vezéralakjait : Vedres Istvánt, Huszár Mátyást, Lányi Sámuelt és Vásárhelyi Pált. Természetes, hogy a kor vízi mérnökeinek első, kereken két évtizeden át húzódó feladata a folyók térképezése, továbbá az árvízmentesítósi és lecsapolási tervek elkészítéséhez szükséges vízrajzi alapadatok beszerzése volt. De reájuk várt a vízimunkálatok végrehajtásának elrendeléséhez nélkülözhetetlen felvilágosító munka, a szükséges közvélemény kialakítása is, amiért tudományos közlemények helyett inkább publicisztikai tevékenységük áll előtérben. A reformkorszak kiemelkedő szakírói Vedres István, Győri Sándor, Galambos Sámuel, Beszédes József, Keczkés Károly ós Vásárhelyi Pál. A kiegyezés utáni években Reitter Ferenc, Herrich Károly, Képessy József és Korizmics László hatottak irányítóan a közvéleményre. Szakkönyveivel ós szervezőereje révén a magyar hidrológiai tudomány új 'szakaszát nyitotta meg Kvassay Jenő. Mezőgazdasági vízműtana (1880), A csekély esésű folyók szabályozásának alapelvei (1 889) és Gátvédelem (1901) c. művei — hogy csak a legfontosabbat említsük, — évtizedeken át a vízimérnökök legfontosabb segédkönyvei. Mint szervező, egyik megalapítója a mórnökegylet könyvkiadó vállalatának ós megindítja a Vízügyi Közleményeket : állandó teret biztosít a vízügyi szakirodalom művelőinek. 1894-ben Bogdánfy Ödönre bízza a folyóirat szerkesztését, aki maga is kiváló szakíró. Egymás után jelennek meg kitűnő kézikönyvei: Hidrológia (1901), Hidraulika (1904), A természetes vízfolyások hidraulikája (1906), A vízierő (1914), és ezzel erősen kiszélesíti a magyar hidrológiai tudomány körét. Ezekből a munkákból tanultak hosszú évtizedeken át a magyar vízimérnökök. Jellemző, hogy Bogdánfy könyvei után csak 1926— 27-ben jelent meg Kendi Finály István 3 kötetes Hidrotechnikája. A két világháború közti időből főleg dr. Forbáth Imre, Roliringer Sándor, Kenessey Béla, Sajó Elemér, Dr. Benedek József, Lampl Hugó és Trummer Árpád munkásságát kell kiemelnünk. Nagyobb terjedelmű kézikönyv vagy egyetemi tankönyv a két világháború közt alig jelent meg. Csupán a földművelésügyi minisztériumi kiadványsorozata említhető, amelyben Sajó Elemér kezdeményezésére, a reformkor mérnökeihez hasonlóan, a közvélemény alakításának feladatát vállalták a szerzők. (Az öntözésről, 1931 ; A magyar halászai, 1931.; Ujabb tanulmányok az öntözésről, 1933 ; Vízgazdálkodás a mezőgazdasági termelésben, 1933 ; A magyar szikesek, 1934.) A hidrológia tudományának módszeres ápolása hosszú ideig egyedül a Vízügyi Közleményekre hárult, majd 1917-től a Hidrológiai Közlöny is fokozatosan növekvő szerephez jutott benne. Egy-egy szűkebb területre szorítkozó kisebbnagyobb hidrológiai tanulmánnyal természetesen a Földtani Intézet, a Magyar Mérnök és Épitész Egylet ós a Bányászati és Kohászati Egylet kiadványaiban is találkozhattunk. * A felszabadulás után a hidrológiai tudomány ápolása a Hidrológiai Közlönyben, majd a Vízügyi Közleményekben indult meg, eleinte igen szerény keretek között. 1948-tól Közlönyünk új alakban, folyton bővülő tartalommal, a hidrológia minden ágát kezdi művelni, s 1948-tól a Vízügyi Közlemények is mind jobban erőre kap. Közlönyünk ma már havonta jelenik meg, a Vízügyi Közlemények változatlanul évente négyszer. 1954-től a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet Beszámolói társultak hozzá, ós 1961-ben megindult a Hidrológiai Tájékoztató is. Nagyobb terjedelmű hidrológiai tárgyú könyv 1947-ben jelenik meg először (Lampl Hugó—Hallósy Ferenc : A Duna—Tisza csatorna). Utána néhány éves csend következik, de 1952-től egyre több és több kitűnő elméleti ós gyakorlati tudományos munka lát napvilágot. A legfontosabbak időrendben a következők : 1952: Töry Kálmán: A Duna és szabályozása majd Bogárdi János : Korrelációszámítás és alkalmazása a hidrológiában. 1952—53: Mosonyi Emil: Vízerőhasznosítás I—II. kötet. 1953 : Lesenyei József : Ipari szennyvizek tisztítása. 1954 : Németh Endre : Hidrológia és hidrometria (már itt jegyzem meg, hogy a közelmúltban jelent meg francia fordításban), Holló István és Vedres Lipót : Vízellátás ós Lampl Hugó : Munkagödrök víztelenítése talajvízszint-süllyesztéssel.