Hidrológiai Közlöny 1964 (44. évfolyam)
7. szám - Domokos Miklós: A vízgazdálkodási mérleg néhány időszerű elvi és módszertani kérdése
294 Hidrológiai Közlöny 1964. 7. sz. Domokos M.: A vízgazdálkodási mérleg néhány kérdése rolnunk : így minimális lesz a be- és kilépő szelvények száma. A meghatározás buktatói közül kettőt említünk: Egyrészt nem enged teljes szabadságot a vízgazdálkodási egységek kijelölésénél (ha pl. valamely zárt beltenger vízgyűjtőjét tekintenők egységnek, ennek természetes felszíni vízkészlete a meghatározás szerint 0 lenne). Másrészt a meghatározás téves értelmezése esetén — ha pl. valaki a természetes vízkészletet azonosítaná vagy akár arányosnak tekintené a hasznosítható vízkészlettel, — teljesen félrevezető lenne, mert a közgazdasági alapokon álló vízkészletgazdálkodásnak ellentmondó területi szuverenitás elvét érvényesítené. A gyakorlatban általában pontatlanabb, de jóval egyszerűbb eljárást követünk. Feltételezzük ugyanis, hogy a vizsgált időszak minden részidőszakában az egység vízkészletét meghatározó vízhozam-idősorok mindegyikében az azonos tartósságéi értékek ugyanazon időpontban jelentkeznek. így az egység vízkészlet-idősorának előállítása s a meghatározott tartósságú vízkészletnek ebből való meghatározása helyett egyszerűen az összetevő vízhozam-idősorok meghatározott tartósságú értékeit összesítjük. Az egyszerűsítés alkalmazhatóságának feltételeit részletesebben még nem vizsgálták ; ezt a hiányt azonban mielőbb pótolni kell. A természetes felszíni vízkészlet számbavételének módját Csermák tanulmánya foglalja össze [24], /.')) A hasznosítható felszíni vízkészlet többi összetevőit az emberi tevékenységek, ill. elhatározások szabják meg ; egyik részüket a természetes vízkészlethez kell adni, másik részüket le kell vonni belőle. Meghatározásuk közel sem szabatos és egyértelmű : legtöbbször mérlegelés, elhatározás eredménye. Ezeket az egyéb összetevőket gyakorlatunkban a következő csoportokba szokás sorolni : a) A mederben hagyandó vízhozam nagyságát vagy a hajózás, ill. vízerőhasznosítás írja elő; vagy a természeti követelmények határozzák meg. A hazai gyakorlatban legnagyobbrészt előforduló utóbbi esetben a vízfolyás medrében hagyandó vízhozamként első közelítésben a vízfolyás havi legkisebb vízhozamának bizonyos részével (jelenleg 75%-ával) számolnak, értéke tehát hónapról hónapra változik. (A mederben hagyandó vízhozamnak a vízfolyás természeti adottságait és szennyezettségét figyelembe véve kielégítőbb, vízfolyásonként történő meghatározása nemcsak hazánk, hanem más országok vízkészletgazdálkodásának is még megoldatlan, sürgető feladata [8, 20, 25].) A vízgazdálkodási egységről kilépő vízfolyások mederben hagyandó vízhozamait az egység természetes vízkészletéből értelemszerűen le kell vonni, a belépő vízfolyások medrében hagyandó vízhozamokat pedig hozzá kell adni. — Megjegyezzük, hogy a más vízgazdálkodási egységnek vízhasználatai számára a vízfolyások medrében hagyandó, a vizsgált egységen fel nem használható vízhozamokat nem e tételnél, hanem a készlet átkönyveléseknél (e) vesszük figyelembe. b) A vizsgált vízgazdálkodási egységen működő, részben vagy teljesen vízhasznosítási célú tározók vízszűke idején vízkészlet-többletet szolgáltatnak azáltal, hogy általában a természetes vízkészlet-idősor időbeli ingadozásait — és ezzel tartóssági görbéjét — bizonyos mértékig kiegyenlítik. c) A bányaművelés érdekében kiemelt víz, az ún. bányavíz valamely felszín alatti vízgazdálkodási egység készletét fogyasztja (annak vízmérlegében tehát vízigényként számoljuk el) és ugyanakkor egy felszíni vízgazdálkodási egység vízkészletét növeli. d) A bányavízhez hasonlóan, ha valamely vízhasználat vízigényét idegen (pl. felszín alatti) vízgazdálkodási egység vízkészletéből elégíti ki, de az ebből származó szenny-, ill. használt vizet a vizsgált felszíni egység vízfolyásába vezeti, növeli az utóbbi vízkészletét. (A víz minőségének változását tárgyalásunkban figyelmen kívül hagyjuk.) Az egységes számbavétel érdekében kimondjuk, hogy valamely vízhasználat szennyvízbevezetése akkor is növeli a szennyvizet befogadó vízgazdálkodási egység vízkészletét, ha a szennyvíz történetesen ugyanezen vízkészletből beszerzett vízből származik. (Ha a vízkészletek mennyiségi változását figyelmen kívül hagyjuk, talán logikusabbnak látszanék a szennyvizeknek nem vízkészletet növelő, hanem vízigényt csökkentő összetevőként való elszámolása, vagyis vízigényként csak a kivett és visszavezetett víz különbségének elszámolása. Ez a rendszer azonban, bár elvileg megvalósítható, rontaná a vízmérleg áttekinthetőségét.) A szenny- és használt vizek elkönyvelésének javasolt módja látszólag erősen veszélyezteti a vízmérleg jóságát ; valóban a módszer legtámadhatóbb pontja. Ez a veszély azonban nem szennyvizek elszámolására bevezetett (tagadhatatlanul önkényes) rendszer eredménye, hanem minden területileg összesítő vízmérleg hátránya. Továbbá : a bármilyen fajta vízmérlegtől általában sohasem várhatjuk, hogy az adatok gépies behelyettesítésével használható eredményeket szolgáltasson : az elvi felépítés — amely maga is, szükségképpen, csak korlátozottan lehet szabatos — a mérlegelésnek csak a keretét határozza meg, de tág teret hagy a művelet legértékesebb részének, az egyéni, mérnöki-közgazdászi értékelésnek. e) Végül — a természeti és műszaki lehetőségek, a kialakult helyzet, államközi megállapodások, távlati tervek alapján — újra szétosztjuk, átkönyveljük a vízkészleteket az összetartozó vízgazdálkodási egységek között. A hasznosítható vízkészletnek az az összetevője tehát az — egymástól a vizsgálat céljára, többé-kevésbé önkényesen (pl. országhatárral) elhatárolt — vízgazdálkodási egységek kölcsönhatásának figyelembevételére szolgál : előjele pozitív vagy negatív is lehet. Az átkönyvelésbe bevont egységek átkönyvelt készleteinek algebrai összege természetesen 0. A tanulmány V. részében bemutatott országos vízmérleg (1. táblázat) számos példát mutat a jelenlegi vízmérlegben alkalmazott vízkészlet átkönyvelésre. Két átkönyvelési rovatot is találunk : az első (a „Redukált természetes vízkészlet külföldön hasznosítható része") a természetes vízkészlet 1960. évi államok közti tényleges megosztását, a második („Belföldi átkönyvelés")