Hidrológiai Közlöny 1962 (42. évfolyam)

4. szám - Aujeszky László: A talajmenti csapadékok hidrometeorológiája

336 Hidrológiai Közlöny 1962. 4. sz. Aujeszky L.: A talajmenti csapadékok hidrometeorológiája a környező levegő harmatpontja alá. Itt már nemcsak a harmatot létesítő felület megkétszereződéséről van szó, hanem arról, hogy egy pázsitszőnyegbeu a fűszálak összesített felszíne sok százszor is nagyobb lehet, mint az a vetületi alapterűlet, amelyet a gyepszőnyeg beborít. Ellentétben a makrocsapadékok mennyiségével, amely alig függ a növények jelenlététől és a földfelszíni anyagok minőségétől, a harmatképződés mikrocsapadéki jellege következtében az az érdekes helyzet áll elő, hogy a növényállományok a képződő vízmennyiséget igen erősen módosítják. A növényi felületek megnövekedése általában a harmat lényeges megnövekedését okozza. Ha nem is áll fenn közöttük szigorúan vett arányosság, de a nagy összfelületű levél- és fűszál-állományban a harmatképződés igen sokszorosra emelkedésével kell számolnunk. Ez a megállapítás nemcsak a tenyészidőszak élő növénytömegeire érvényes, hanem még az elszáradt fűnek, az elhalt levelekből álló alomnak is ugyanilyen a hatása. Végeredményben megállapíthatjuk, hogy a harmat mennyisége a növényzettel borított területeken lényegesen nagyobb, mint amilyennek a mesterséges felületekkel dolgozó harmatmérő műszerek útján végzett mérések alapján tartani szokták. Mindenesetre fennáll az a lényeges hidrológiai különbség, hogy a harmatképződésből származó meglehetősen jelentékeny vízmennyiségek további sorsa lényegesen eltér az esőkből származó víz sorsától. Esők idején a levegőnek többnyire nagy a viszonylagos vízgőztartalma (huzamosabb esőknél 80—100%), ami a csapadékvíz elpárolgását nagyon megnehezíti. A harmatos éjszakákat ellenben gyors nappali felmelegedés szokta követni, ennek során a levegő százalékos vízgőztartalma néhány órán belül 50% alá csökken és a harmatból származó víz igen gyorsan elpárolog. Ezt a folyamatot támogatja még az is, hogy a harmatból eredő víz igen vékony bevonatok gyanánt, vagy éppen kis különálló cseppecskék alakjában van jelen, aránylag igen nagy felszínek felett szétosztva. A harmatnak bizonyos része azonban nem párolog el újból, hanem behatol a növények testébe és ott elhasználódik. Hosszabb száraz időszakokban ez igen nagy segítséget jelent a növényi szervezetek életbenmaradásához. Végeredményben azt kell megállapítanunk, hogy a harmatból származó víz egyik része visszavándorol a légkörbe, másik részét pedig a növények fogyasztják el. Ez a mozzanat érthetővé teszi, hogy a harmat jelenségek a hidrológusokat csak másodsorban érdekelték, bár kétségtelen, hogy a földi víz körforgásába ezek is beletartoznak és bizonyos időszakokban igen jelentékeny mértékű vízforgalmat bonyolítanak le. Csekély vízgőztartalmú légtömegekben a harmatpont értéke 0 foknál alacsonyabb. Az üyen levegő éjszakai lehűlésekor nem képződik harmat, hanem — a harmatpont elérése után — szilárd halmazállapotú, kristályos szerkezetű víz csapódik ki a legerősebben lehűlő tárgyak felszínén. Ezt a csapadékalakot dérnek nevezzük. A dér mindig sokkal kisebb csapadékmennyiséget szolgáltat, mint a harmat. Napkelte után a levegő felmelegedése közben a dér néha vízcseppekké olvad, legtöbbször azonban közvetlenül vízgőzzé alakul át (szublimálódik). A növényzetre való hatása csekély, mert ilyen hőmérsékleteken a növényeknek már nagyon kicsiny a vízigényük. A régebbi felfogás, hogy a dér ártalmas volna a növényzetre,, tévedésen alapult. A dér ugyanis nem oka, hanem a következménye annak, hogy a növényi szövetek a hideg éjszakákon erősen lehűlnek. A harmat-típusú mikrocsapadékok harmadik alakja a talajharmat. A talaj hirtelen és erős lehűlése idején a talajhézagokban jelen levő vízgőz egy része a hézagok falára csapódik ki. Minthogy erős és hirtelen lehűlések a talajban csak a legfelső 10 centiméteres rétegében fordulnak elő, azért a talajharmat jelensége is a felsőbb talajrétegekben lép fel legnagyobb mértékben. Hirtelen fellépő hideg szélviharok szokták kiváltani. A talajharmat jelensége növényélettani szempontból is fontos, mert a víznek olyan áthelyeződéseit teszi lehetővé egyik talajrétegből a másikba, amely nem a folyékony víz vándorlása útján, hanem a sokkal mozgékonyabb talajbeli vízgőznek a közvetítésével megy végbe és a nehézségi erővel ellentétes irányban, alulról felfelé is sokkal könnyebben játszódik le. III. A „vízszintes" mikrocsapadékok csoportja Ide tartozik éghajlatunknak két igen érdekes jelensége, a zúzmara és az úgynevezett folyékony zúzmara. Ellentétben a harmat-típusú csapadékokkal, amelyek nem kerülnek bele a vízlevezető hálózatba és így a gyakorlati hidrológia szempontjából csak másodrendű jelentőségűek : a „vízszintes" csapadékok sokszor igen jelentős vízmennyiségeket szolgáltatnak és hozamuk nem egy esetben meghaladja a függőlegesen hulló csapadék hozamát. A „vízszintes csapadék" elnevezés arra utal, hogy a szélben vízszintes irányban szállított vízmennyiségekről van szó. A zúzmara olyan időjárási helyzetben keletkezik, amikor egy szigorú liideghullám után vízgőzben gazdag, valamivel enyhébb légtömeget szállító szél érkezik. A hideg földfelszíni felületekkel való érintkezés folyamán, a felénk áramló levegőben túlhűlt vízcseppekből álló köd keletkezik. A szélben sodort túlhűlt vízcseppek valamely akadályba ütközve megfagynak, illetőleg ráfagynak a szél útjában álló test felületére. Ezáltal a fatörzseknek, távvezetéki oszlopoknak a szél felé néző oldalán gyorsan növekvő jégrétegek keletkeznek. A jégbevonat a széllel szemben fokozatosan növekedik és igen nagy méreteket ölthet. Későbbi enyhülés idején a jég elolvad, a zúzmarából származó vízmennyiség a talaj vízkészletét gazdagítja. Ugyanez a jelenség kevésbé feltűnő alakban megy végbe akkor, ha az érkező ködnek a cseppjei nem túlhűlt állapotúak, hanem 0 foknál melegebbek. Ebben az esetben a szél útjában álló akadályok szintén összegyűjtik a beléjük ütköző cseppeket és vastag lecsurgó vízbevonat képződik rajtuk (folyékony zúzmara jelensége). Az ebből származó