Hidrológiai Közlöny 1961 (41. évfolyam)

6. szám - Bélteky Lajos: A hazai termálvízfeltárás időszerű kérdései

Bélteky L.: A hazai termális vízfeltárás Hidrológiai Közlöny 1961. 6. sz. 475 nak kérdése. Ezek a furatok számos esetben ugyanis víztermelő kúttá képezhetők ki. Az így nyert vizet — hőmérsékletétől és vegyi összetételétől függően — ivásra, öntözésre, fürdésre, fűtésre felhasználva, visszatérülne annak a kiadásnak egy része, amelyet az olaj- vagy gázkutatás szempontjából meddőnek bizonyult fúrásra fordítottak. Vannak, akik kifogásolják, hogy a kőolajkutatók nem végzik el mindjárt a víztermelő kúttá való kiképzést s nem adják át használatra a kutat a lakosságnak, mások viszont azt teszik szóvá, hogy számos helyen, ahol a kiképzést elvégzik, kihasználatlanul ömlik a meleg víz s rendszabályt követelnek a nagy hőenergia- és vízpazarlás megakadályozására. Most vizsgáljuk meg közelebbről tárgyilagosan, hogy áll ez a sokat vitatott kérdés, mit tettünk eddig és mit kell tennünk a jövőben a probléma megnyugtató és a népgazdaságra nézve hasznos megoldása érdekében. Köztudomású, hogy a Kőolajipari Tröszt szénhidrogénkutatás céljából évente számos nagymélységű kutatófúrást mélyít le az országban. E furatok közül azokat, amelyek szénhidrogénkutatás szempontjából meddőnek, eredménytelennek bizonyultak, a kutatási terület lehatárolása és a kutatásnak az illető területen történt befejezése után felajánlja a népgazdaság valamelyik másik ágának hasznosítás céljára. Ezekben a furatokban a béléscsövezést benne hagyják és a furatot szakszerűen úgy zárják le, hogy az később bármikor kiképezhetővé válhasson meleg víztermelő kúttá. Nem helytálló tehát az a beállítás, hogy a felszámolt kőolajkutató fúrásokat „berobbantják", ezáltal azt megsemmisítik, ahelyett, hogy elvégeznék a melegvíztermelő kúttá való kiképzést. A berobbantás csak olyan értelemben történik meg, hogy a furatból kimenthető csövet vágják el robbanótöltettel (de úgy, hogy az a furatnak később víztermelő kúttá való kiképzését ne tegye lehetetlenné). A szénhidrogénkutató fúrásoknál a furat bélelésére nálunk általában 3 különböző méretű csőrakatot használnak. Az elsőt, a vezető, vagy iránycsövet 100—200 m mélységig, a második rakatot addig a mélységig viszik le, amelyen belül rétegvizsgálatot nem szándékoznak végezni. A harmadik rakat, mely a leggyakrabban 6 5/

8"-os API cső, a talpig kerül beépítésre, a nem omlékony szakaszt azonban igen sokszor nem is bélelik csővel. A rétegek folyadéktartalmát alulról felfelé haladva vizsgálják. A béléscsövezett szakaszban a rétegnyitást perforálással végzik. A vizsgálandó szakaszban a béléscső beépítésével egyidejűleg palástcementezéssel választják el és zárják le a porózus rétegeket. Egy-egy réteg megvizsgálása után a vizsgált szakasz fölé cementdugót építenek be. Az utolsó rétegvizsgálat elvégzésével, ha a furat szénhidrogénkutatás szempontjából eredménytelennek bizonyul, a furatot szakszerűen lezárják és hasznosítás céljából átadják az Országos Földtani Főigazgatóságnak. Az átadás a NIM, PM és OT 1958. év április havában 1/1958 sz. a. kiadott együttes utasításának megfelelően történik. Ennek értelmében az Országos Földtani Főigazgatóság könyvjóváírás mellett adja át a kutakat később a hasznosításra jelentkező közületi, vagy szocialista mezőgazdasági szerveknek. Sokan kifogásolják, hogy a Kőolajipari Tröszt nem végzi el minden egyes meddő fúrás melegvíztermelő kúttá való kiképzését, hiszen ily módon későbbi felvonulási költséget lehetne megtakarítani. Közelebbről vizsgálva meg ezt a kérdést, mindjárt látni fogjuk a nehézségeket. Egy-egy eredménytelen kutatófúrásba igen gyakran 10—15 cementdugó van beépítve. Ha most valamelyik alsóbb porózus szint bizonyult melegvíz nyerésére alkalmasnak, ki kell fúrni a felette levő cementdugókat. Ezáltal nemcsak a reménybeli réteghez sikerült hozzáférni, hanem nyitottá vált rajta kívül a szóbanlevő réteg feletti összes, perforálással megnyitott porózus szint is. Ez a kapcsolat — ha közben kisebb nyomású, más szóval nyelő rétegek is vannak — károsan befolyásolja a rétegvizsgálat alkalmával észlelt statikus vízszintet, vízhozamot, a víz hőmérsékletét és vegyi összetételét. A felsőbb rétegek elzárása pedig olyan költséges lehet, hogy egy olyan furatnál, amelynek hasznosítási lehetősége még nem biztosított, semmi esetre sem érdemes a kútkiképzést elvégezni. Vannak azután furatok, amelyeknek alsó részében többszáz méteres szakasz maradt béléscsövezés nélkül, a melegvíztermelés pedig csak úgy oldható meg, ha az alsó nyitott szakaszba béléscsövet építenek be s azt a karottázsszelvénynek megfelelő mélységi szakaszokon perforálják, különben a furat beomlik. A béléscsövezést sem érdemes addig elvégezni, mielőtt a melegvíztermelő kút hasznosítása biztosítva nincs. Nehézséget jelent azonkívül az is, hogy a szénhidrogénkutató fúrások túlnyomó része várostól, községtől meglehetősen távol fekszik s ez a körülmény a fürdő céljára való hasznosítás szempontjából igen kedvezőtlen. A legtöbb esetben tehát csak a mezőgazdaság jöhet szóba, ahol a kút vize felhasználható. De ott is alaposan megnöveli a hasznosítással kapcsolatos beruházási költségeket, ha a létesítményhez bekötő útról és elektromos vezetékről is kell gondoskodni. Mindezeket figyelembe véve, addig, amíg egy-egy furat vizének felhasználási lehetősége tisztázva és a hasznosítással kapcsolatos létesítményhez szükséges beruházási összeg biztosítva nincs, nem volna helyes a kútkiképzési munkákat elvégezni, mert esetleg felesleges munkákra költenének, azonkívül csak növelnék a víz- és hőenergia pazarlást, amelyet több újság jogosan kifogásol. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a megnyitott termálkutak túlfolyó vizének elvezetéséről is gondoskodni kell, s ennek költsége esetleg több százezer forint is lehet. Ezzel kapcsolatban újabb problémaként jelentkezik a termálkutak túlfolyó vizét befogadó vízfolyások, recipiensek vizének sótartalom növekedése, mely-